Valószínűleg nincs olyan többgyerekes szülő, aki még soha nem esett a hasonlítgatás bűnébe. Mert nehéz feldolgozni, hogy a gyerekeink sokszor alapvetően különböznek egymástól, pedig ugyanabban a közegben cseperednek fel, és szándékunk szerint ugyanannyi szeretetet kapnak. Nem beszélve arról a helyzetről, amikor színre lép a szomszéd ,,tökéletes” kisfia-kislánya vagy egy olyan rokon gyerek, aki a felnőttek álmának tűnik… 

Szülői szereposztás 

Ha rendszeresen összehasonlítjuk a testvéreket, ha gyakran hallják, hogy az egyikük aktív, rámenős, szereplésre termett, a másik pedig lassú, tépelődő és magának való, ők ösztönösen ráerősítenek az általunk megfogalmazott szerepekre. Könnyen előfordulhat, hogy az aktív elviselhetetlenül nyomulós, a passzív pedig emberkerülő lesz. Azaz ahelyett, hogy finoman és szeretettel alakítgatnánk őket – az egyiket kicsit „hajítanánk”, a másikat „hangosítanánk” -, hogy könnyebben beilleszkedjenek a kortársaik közé, a rájuk ragasztott bélyegekkel felerősítjük azokat a tulajdonságaikat, amelyek később megnehezíthetik az életüket.

Természetes, hogy mi, szülők ismerjük a gyerekeinket – legalábbis törekszünk arra, hogy megismerjük az is természetes, hogy magunkban összehasonlítjuk őket. De az már egyáltalán nem helyes, hogy e hasonlítgatás eredményét meg is fogalmazzuk, azaz minősítünk. Bőséggel találhatunk a neten aggódó szülői eszmecséreket arról, hogy milyen különböző módon fejlődnek a gyerekek. Gyakoriak például a „ha a bátyjához hasonlítom…” kezdetű mondatok. Arra is sokan panaszkodnak, hogy: „még nem beszél, nem jár, pedig a testvére ilyenkor már…” Ha ezekkel az élményekkel magunkban küzdünk meg, semmi baj, de az hosszú évekre elronthatja két testvér kapcsolatát, ha ők is hallják, hogy a nagy életrevaló, a kicsi pedig nyuszi, vagy a kicsi kedves-bájos, miközben a nagyobb kajla és elviselhetetlen.