Minden barátom fiatalabb, mint én. Nincs jelentősége. Észre sem vesszük. Sem ők, sem én.

Van azonban egy dolog, egyetlen dolog, ami miatt sohasem érthetjük meg egymást!

Én megéltem a második világháborút – ők nem.

Nem tudják, mi az, amikor a világ recsegve-ropogva összeomlik, házad, otthonod összedől, szüleid elpusztulnak, ismerőseidet, barátaidat megölik, hullák, sebesültek, villanydrótok a földön, nincs áram, víz, ennivaló, meleg – csak „tél és hó és halál”. Nem tudják, milyen a világvége.

Én tudom. ’56 semmi volt hozzá képest. Bár ott sebesültem meg. De nem volt például légitámadás: óriási különbség! A háború előtt, kisfiúként, mindig az égre néztem, ha imádkoztam. Utána soha! Isten nem lakik az égen!

Megszoktam, hogy az égből csakis pusztulás jön, apokalipszis: szőnyegbomba, gyújtóbomba, földet pásztázó gépfegyvertűz. Hallod a közeledő tompa mormogást, egy láthatatlan kozmikus, gonosz hatalom kéjes sivítását, hallod, amikor a sikoly haláldallá mélyül, aztán jön a mindent megrendítő, tompa dörrenés, remegés, összeomló házak recsegő puffanása – s amit utána gondolsz, még csúnyább: boldog vagy, hogy nem te haltál meg, hanem a szomszédod.