Tegnap este még ő volt a Vígszínház Rómeó és Júlia bemutatójának egyik hőse. Dajka alakítása szinte újjáformálta elképzeléseinket a tragédiájáról, kitágította az előadás horizontját. Ez a dajka kezdettől pontosan tudja, érzi, hogy a szerelem beteljesületlen marad, a szerelmeseknek halniuk kell, mégis szenvedélyes eltökéltséggel küzd értük, velük, miattuk. Az előadás végén kivételesen hosszan és melegen ünnepelte a közönség. Most pedig itt ülünk egy fagylaltozó teraszán. Arca testetlen, haja sebtében összefogott, tekintete fakó, szinte egykedvűen kanalazza a fagylaltot.

– Premier utáni napon mindig ilyen vagy még ilyenebb vagyok – magyarázza. – Ilyenkorra lemerül az akkumulátor, és csak tengek-lengek, mint egy meglőtt rinocérosz.

– Szíve szerint most mit csinálna?

– Feküdnék otthon, aludnék, vagy merednék a plafonra, esetleg mindenféle csacsiságokon töprengenék.

– Pedig, úgy gondolom, hogy nem az az ember, aki tudna vagy merne léha lenni, lábát lógatni…

– Nem! Sőt! Szinte kényszeres bennem, hogy mindig kell valamit csinálnom. Ez kivételes állapot nálam. A bemutatókon több hét drukkja, feszültsége, energiája szakad ki belőlem! Az utolsó fikarcnyi erőm is. Egy sportoló érezhet ilyet a célba érés pillanatában. Utána jön egy nagy üresség… Pangás, kimerültség. És ez független attól, hogy főszerepet játszottam-e, vagy egy mondat volt az egész. Az előbbit végig kell csinálni, az utóbbinál pedig egyetlen mozzanatba belesűríteni mindent.