Hogy lehet az, hogy valaki 25 év után is ugyanolyan intenzitással, csak ha lehet, még nagyobb varázserővel képes fiatal, üde lányokat megtestesíteni az Operaház színpadán? És hogyan lehet, hogy valaki nem vágyik fényes karrierre, sőt az életében semmit sem csinálna másképpen?

Kertesi Ingrid napjaink operajátszásának egyik legfontosabb és legnyomatékosabb jelensége. Korszakos Gilda a Rigolettóból és Lucia a Lammermoori Luciából, Melinda a Bánk Bánból. Hangjának éteri tisztasága és elbűvölő melegsége, koloratúrájának intimitása és makulátlansága, alakításainak természetessége, jelenlétének üdesége visszacsempész valami hitelességet azokból az időkből, amikor nem a csinnadratta, a humbug volt a műfajban az érvényesülés biztos útja, hanem a teljesítmény. Talán ezért nem is lett rangjához méltó díva belőle, viszont maradt, immár negyedszázada, az Operaház egyik legragyogóbb művésze. Ráadásul repertoárját még mindig az operairodalom leghamvasabb szerepei alkotják, életre ráeszmélő leánykákat formál meg estéről estére tökéletes meggyőző erővel. Ugyanazzal az intenzitással, csak még varázslatosabban, mint huszonöt éve.

– Tulajdonképpen lelkem mélyén mindig szorongtam egy kicsit – mondja. – Uramisten, mi lesz velem, ha elmúlik az ifjúság” Az én filigrán alkatommal, szinte gyerekesen csengő hangommal ugyan mit lehet majd kezdeni ennyi, annyi, amannyi évesen?! Nincs olyan szerepkör, amelybe az én adottságaimmal bele lehetne öregedni, azaz érni az idővel! Nekem tehát muszáj volt ilyennek maradni. Ez szinte a munkaeszközöm.

– Tudom, csúnya kérdés, de észrevenné, ha elérkezne az a pillanat, amikor már…

– …nem kéne tovább erőltetnem?

– Mert azért, sajnos, vannak példák, akik nem vették észre, és olykor kínos nézni, hallgatni őket…

– …éppen ezért van néhány beépített barátom, akiket kértem is, hogy rögtön szóljanak, ha észrevesznek valamit.