Kern itt van? – kérdezi Garas, szinte maga elé motyogva, miközben lehuppan a bejárat melletti székbe. Garas itt van? – harsogja Kern élesen az ajtóból a következő pillanatban, és lendületesen berobog. Éppen háromnegyed három van, és háromra lett a fotózás megbeszélve a Bábszínház emeleti próbatermébe. Ennyire megadják a módját, ha már valamire igent mondtak? A linkség, kapkodás, hányavetiség korszakában? Fontos lenne nekik valamiért ez az egész? Vagy csak túl szeretnének lenni rajta mielőbb?

Éppen harminc éve, hogy elkészült Sándor Pál filmje, a Ripacsok. Szarkasztikusán lírai, szívszorítóan groteszk történet két ember – történetesen két bohóc – kisszerűségében megrázó sorsáról, barátságukról, árulásukról, egymásrautaltságukról, közös magányukról. A film utolsó képsora, amikor egy háromszárú gatyába bújva, fehér maszkban énekli, ordítja, hörgi, visítja a két főszereplő, Stock és Salamon Presser Gábor világszép dalának refrénjét: „Egyedül nem megy!” Hiába úgy kívánnák olykor a pillanatnyi érdekeink, hiába jár sok megalkuvással az összefogás, akkor is ez az egyetlen parányi esély a túlélésre, mert – egyedül biztosan nem megy!

Borzalmas ez a hőség! – lép Garashoz Kern.

Elviselhetetlen! – pihegi Garas.