Kedves Húgom!

Végére értünk ennek a furcsa nyárnak, ami se a nyaralók, se a kertészek számára nem volt kedvező: a nyaralók a meleget, a kertészkedők a csapadékot és a meleget hiányolták. Országszerte sok gondot okozott a vízhiány, ‘ami miatt számos településen öntözési tilalmat rendeltek el, hiszen a vízfogyasztás rohamosan nő és ezt a kutak hozama csak megkésve tudja követni. Mégis egyetértek Veled abban, hogy nem indokolt egy kalap alá venni a kertek öntözését és az autómosást, mert a növények öntözése valóban értékmentő cselekedet; aki a kertjét a megfelelő időben és takarékosan öntözi, az sok terményt ment meg a társadalom részére. Ha mindenki úgy takarékoskodna a vízvezetéki vízzel, mint ahogy takarékoskodott, amikor a kútról hordta vödörrel, akkor jutna víz a kertnek is!

Hogy a problémáknál maradjunk, leírom Neked egy baráti beszélgetés lényegét. Kedves ismerősöm elmondta, hogy másokkal együtt őt is elérte

a kertritkítás traumája.

Jó két évtizeddel ezelőtt kezdett kertészkedni, felnőttek a növényei és a valamikori kedves kis fenyőfácskák, a finom kis szomorúfűz csemete szinte már kiszorítja az embert a kertből. Egy másik barátom, a folyamatot így jellemezte: húsz éve építettem egy házat, amely mellé egy kis karácsonyfát ültettem; ma van egy hatalmas fenyőfám, mellette egy kis házikóval!