A tavalyra tervezett nagy országos turnéját idén szándékozta bepótolni, ha nem lép közbe egy újabb vírushullám; terveik szerint májusban meg is tarthatja az első koncertet a Margitszigeten. Demjén Ferenccel Szegő András beszélgetett a zene kifejező erejéről, a világmegváltó ifjúkorról és arról, milyen egy hetvenöt éves rocksztár élete.  

– Nemrég sugározta valamelyik csatorna az egyik legutóbbi koncertedet, és egészen megdöbbentem, ahogyan a pódiumon állva fogtad a mikrofont. Mintha össze lennétek már nőve, nem is tudtam eldönteni, hol végződsz te, és hol kezdődik a mikrofon.

– Muszáj is, hiszen rajta keresztül tudok megnyilvánulni, közölni az érzelmeimet, gondolataimat, hitemet, szenvedélyeimet, vágyaimat, reményeimet. Másként szól, ha kicsit közelebb tartom magamhoz, másként, ha távolabb és ha a kettő között. Másként érhet célba, másként érintheti az embereket a zene, a dal, az érzés, az én legbelső vallomásom.

– Érzed ezt előadás közben?

– Pontosan. És ha érzem, hogy velem tart a közönség, az feldob. Akkor, ott valami közös szeretet, harmónia tart össze bennünket.

– Mi lehet az, ami így hat? Az ének? A zene? A szöveg? A személyiséged?

– Nekem nincs nagyon sok eszközöm. Nem táncolok, nem vetek cigánykereket, nem ugrálok. Nem jópofáskodom, nem szólítom fel a közönséget, hogy énekeljen velem, vagy hogy együtt tapsoljunk. Csak arra ügyelek, hogy a zene, és a szöveg mindig tiszta és érthető legyen. A legnagyobb vesztese ma sok divatos irányzatnak a szöveg. Rossz prozódiával megírt zagyvaságokat hallunk, de ezeket is érthetetlenül eldarálva, elmorzsolva, hogy lehetőleg senki ne értsen belőle egy mukkot sem. Ez mérhetetlenül irritál.

– Úgy tűnik, a koncertjeiden egyre őszintébb, kitárulkozóbb, érzékenyebb leszel.