Egyetlen országban sem ámultam el annyira a hit döbbenetes erejétől, a szertartásoktól, a táncoktól, a helyiek varázslatos kedvességétől, mint az istenek szigetén. Közben éreztem, egy teljes élet is kevés lenne e vonzó, idegen világ megismerésére. Ha tehetném, holnap indulnék vissza…
Röpke tizennégy órai repülés után érkeztünk meg Bali fővárosába, Denpasarba, ahol gyümölcs- és füstölőillatú szentélyek, vadul burjánzó növényzet, rengeteg pálmafa, friss virágfüzérekkel díszített szobrok adtak ízelítőt a sziget hangulatából. Már a szállodánk felé buszozva is találkoztunk olyan turistákkal, akik csak az óceánparti barnaságért utaztak ide – pedig jobban jártak volna a közeli Szingapúrral, ahol nem csak a luxusszállodák partjai tiszták, mint Balin –, és nem tudták, hogy egy hittel átitatott csodavilágba érkeztek. A mögöttünk ülő amerikai hölgy volt a kedvencem, aki észrevette, hogy az út menti szentélyek majd minden istenszobra pepita leplet vagy szoknyát visel. Abroszokba öltöztetik a szobrokat, vihorászott, majd egy kicsit elszégyellte magát, amikor többen felvilágosították a leplek filozófiai üzenetéről. De mielőtt elmélyednénk a pepita „szárongok” jelentésében, el kell mondanom a legfontosabbat: Bali semmit sem árul el magáról, ha csak nézünk, de nem látunk. Utóbbihoz elengedhetetlen, hogy legalább felszínesen megismerjük a balinéz hindu vallást, mert sűrű pókhálóként fonja körül a helyiek mindennapjait. Ennek szellemében hetekig múlattam az időt a szigetről szóló szakirodalommal, s csak akkor nyugodtam meg, amikor rátaláltam a kulturális antropológiát végzett Sebestyén Anikó Kakasvér és virágszirom című remek útinaplójára. A kötet megismerése után éreztem először, talán már elindulhatok egy Balin tartandó konferenciára.