Amikor alaposabban elmélyedtem az igenek és nemek témájában, rájöttem, hogy ezek az egyszerű kis szavak, amelyeket naponta milliószor mondunk ki, mennyi mögöttes tartalommal bírnak. Nagyon sok probléma vezethető vissza a rosszul használt igenekre és nemekre. Egy coach-tól például egyszer azt tanultam, hogy aki folyton el van úszva, és úgy érzi, soha nem ér a teendői végére, az nagy valószínűséggel egy dolgot csinál rosszul: nem tud nemet mondani. Aztán eszembe az Igenember című film, amelyben Jim Carrey egy folyton irritált, morózus férfit alakít, aki egy mindenre igent mondó mozgalom hatására úgy dönt, ezentúl nem mond nemet semmire. Természetesen az élete bámulatos fordulatot vesz, tele lesz kalanddal, tudással és új emberekkel. Bár a filmben az olyan mozzanatok, amikor igent mond a koreai nyelvtanfolyamra, a perzsa randi app-ra vagy épp a szomszédban lakó nyugdíjas néni ajánlkozására, nem tűnnek valami életszerűnek, még egy ilyen félig bugyuta romantikus komédia is rávilágít arra, hogy az igen és a nem az nem csupán két ellentétes jelentésű szó, hanem két nagyon különböző életszemlélet.
És nem könnyű megtalálni, hol van az egészséges határ az igenek és a nemek között. Ha jobban belegondolunk, az igenek – ahogyan ezek a filmek is mutatják – sokszor újat hozhatnak, és elvezetnek minket olyan helyekre, ahol még soha sem jártunk. Igent mondani ezért sokszor nem a legkényelmesebb és legbiztonságosabb megoldás, sőt, vannak olyan helyzetek, amikor kimondottan őrültség is. Nemet mondani sokkal biztonságosabb, sokkal kényelmesebb, és bizonyos szempontból sokkal unalmasabb is. A nemekkel minden marad a régiben, a nemek kiszámítható eredményeket hoznak. És vannak élethelyzetek, amelyek csak nagyon sok nemet mondással képesek működni.
Szülő vagyok, tehát nemet mondok
A gyereknevelés tipikusan ilyen élethelyzet. Nagy valószínűséggel még azok is, akik korábban túl sok mindenre igent mondtak, megtanulnak kőkemény nemeket mondani, miután gyerekük lesz. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a szülőség nagyon sok új képességet hoz elő az emberből, és a nemet mondás képessége is ilyen. Gondolok itt egyrészt azokra a nemekre, amelyeket az olyan kérdésekre és kérésekre felelünk, amelyekkel rabolni akarják az időnket. Aki a gyerekvállalás előtt esetleg akár balek-szinten is űzte az igent mondást, és mindig mindenki számíthatott rá, valamint mindig az ő asztalán landoltak az ingyenmunkák és a szívességkérések, valószínűleg a szülőség belőlük is kihozza a nemet mondás képességét, egyszerűen azért, mert teljesen megváltoznak a prioritások, és hirtelen nagyon kevés idő van mindenre.
Az igazi nemek azonban nem ezek, hanem azok, amelyeket a gyerekeinknek mondunk.
A gyereknevelés, vagyis hagyjuk is a gyereknevelést, az innen még nagyon messze van, szóval a gyerekeink túlélése azon a kismillió nemen (is) alapul, amelyet nap mint nap megkapnak tőlünk. Pusztán az életben maradásuk, a táplálékhoz jutásuk, a betegségektől való védelmük és a kellő regenerációjuk egy tucatnyi nemen alapul. A nem nagyon sokféle formát önthet egy szülő szókincsében: eszedbe ne jusson, szó se lehet róla, na persze, soha, nem és nem… a szülői retorikának szinte alapbeállítása a tagadás és a tiltás. Egyszerűen ez a túlélés feltétele, a határok megszabásának a legrövidebb útja, a leggyorsabb és leghatékonyabb leállítása mindannak, ami veszélyes, káros, haszontalan, nagy kosszal jár, sírás lesz a vége, nincs rá idő, nincs rá energia… szóval az ötletek 90 százalékának. Ez valahol így is van rendjén, hiszen szülőként az is a dolgunk, hogy csírájában elfojtsuk azokat a kezdeményezéseket, amelyeknek szerintünk rossz végük lesz. Ugyanakkor szülői szempontból ez a sok tagadás és tiltás is egyszercsak nagyon unalmas és demoralizáló lesz.
Kb. két és fél éves lehetett a gyerekem, amikor egy nap belémhasított, hogy Úristen, én ennek a gyereknek mindenre nemet mondok. Persze ennek elsősorban az volt az oka, hogy nem akartam, hogy életveszélyes sérülést szenvedjen, de ahogy önvizsgálatot tartottam, rájöttem, hogy az okok között az is előkelő helyen szerepel, hogy én is szeretném megúszni a plusz bonyodalmakat, sőt, a pluszfeladatokat is. Ott és akkor hoztam egy elhatározást, hogy aznap minden alkalommal, amikor nemet akarok mondani, fel fogom tenni magamnak a kérdést, hogy miért akarok nemet mondani, és mérlegelni fogom, hogy nem lehetne-e mégis inkább az igent választani.
Ekkor már én is megfogalmaztam magamnak azt, amit Jennifer Garner az Igen nap című filmben, hogy ha kívülről nézem magam, már én se akarnék magammal egy napot eltölteni, olyan unalmas ez a sok tiltás.
Akkor még a létezéséről sem tudtam ennek a filmnek, az igen napok divatjáról sem tudtam semmit, egyszerűen csak belső késztetést éreztem, hogy ne legyek már ennyire ünneprontó és unalmas.
Egy gyerek(ek)kel töltött napon rengeteg nem hangzik el, és ez természetes is, hiszen ki akarná a gyerekét arra biztatni, hogy bedugja az almaleves szívószálat a konnektorba, vagy rövidujjúban menjen ki januárban, mert nem szeretne kabátot venni. Viszont miért ne lehetne a reggeli tejet talpaspohárból inni, és miért ne lehetne a rendes ruhára felhúzni egy Pókember jelmezt is a játszótéren? A gyerekek ötletei sokszor tükröt tartanak nekünk, hogy mennyire sok „felnőttes”, és ezzel együtt unalmas beidegződésünk van. Ezek a kérdések és kérések folyamatosan ki akarnak rángatni minket, szülőket a megszokottból és a normálisból, de vajon néha nem lenne felszabadító számunkra is, ha hagynánk magunkat?
Igenek és ünnepek
Erről szól az Igen nap című film is. Gyorsan szeretném leszögezni, hogy erre a családi vígjátékra most nem azért hivatkozom, mert pótolhatatlan értéket teremtett a filmművészetben, hanem a témafelvetése miatt.
Egy nagyon tipikus alaphelyzetet ismerhetünk meg, egy anyát, aki valaha a legmenőbb és legkúlabb nő volt, három gyerekkel később viszont egy folyton nemet károgó, elcsigázott anyagép, aki már saját magára is leginkább nemet mondana. Ha megnézzük az őt alakító Jennifer Garner Instagram-oldalát, az is kiderül, hogy a színésznő a való életben is beiktat igen napokat. A tatler.com-nak adott nyilatkozatában elmondta, hogy ezek a napok egyáltalán nem olyan félelmetesek, mint amilyennek tűnnek. „Nem csinálunk semmi extrát. Igazság szerint ezek a napok sokkal inkább arról szólnak, hogy a gyerekek egy kicsit kikapcsolódnak a mindennapi rutinból. Lehet fagyit reggelizni, lehet a kertben aludni. A napnak van egy olyan része is, amikor edző mamává változom, és köröket futtatok vagy fekvőtámaszokat végeztetek velük, cserébe viszont ők is edző gyerekekké válnak, és mindenféle őrültséget csináltatnak velem. Az igen napok nagyon jót tesznek minden családtagnak, és segítenek kicsit elszakadni az automatikus nemektől. Az igen napok kiváló alkalmak, hogy egy kicsit megünnepeljük a családunkat. A gyerekeimnek nagyon sokat jelent, hogy aznap reggeltől az ő kívánságuk a prioritás, én pedig leteszem a telefonom, és csak rájuk figyelek.”
Igen=hatalom
Az igen nap egyáltalán nem új találmány, 2009-ben született is egy mesekönyv Igen nap címmel, Amy Krouse Rosenthal és Tom Lichtenheld tollából. A YouTube-on számos olyan videót találhatunk, amely a 24 hours of yes challenge címet viseli. Az emberek szinte extrém sportként tekintenek a korlátlan igent mondásra. Az igen nap kiváló ajándék is lehet a gyerekeknek egy olyan világban, amelyben már nagyon nehéz tárgyi ajándékokkal lenyűgözni őket. A CNN online egyik szerzője, Elissa Strauss például kisfia ötödik születésnapja előtt találta ki, hogy ignorálni fogja a kívánságlistáját, és valami olyat ad neki, amire még a MasterCard sem elég: hatalmat. Így foglalta össze tapasztalatait:
„Az, hogy egy napra a fiunk kezébe adtuk az irányítást, megmutatta nekünk, mekkora szüksége van a mi útmutatásunkra. De arra is rámutatott, hányszor erőltetünk rá dolgokat, a legnagyobb jóakarattal.
A férjem és én például az egész igen napot az otthonunkon kívül képzeltük el, az ő elképzelése szerint viszont el sem hagytuk a házat. Számára az volt a legnagyobb élvezet, hogy vele tartottunk a képzeletbeli világába, volt, hogy ninják voltunk, volt, hogy vidrák, és közben egyetlen szóval sem mondtuk, hogy mit és meddig lehet csinálni aznap.”
Az igen napban az is nagyon jó, hogy mindenki úgy csinálja, ahogyan szeretné. Néhány alapszabályt érdemes lefektetni, anyagi és távolságbeli határt szabni a kéréseknek, és természetesen kikötni, hogy senkinek nem eshet bántódása. De ahogyan az interneten megosztott történeteket olvastam, a gyerekek nem elutazni, nem pénzt költeni és nem az életüket kockáztatni akarják, amikor bármit megtehetnek. Még csak nem is korlátlanul kütyüzni. Hanem egy kicsit a saját szabályaik szerint kipróbálni az életet. Te igent mondanál?
Kiemelt kép: Getty Images
