„Drámaian megnőtt azoknak a szelfi őrülteknek a száma, akik a tökéletes fotó kedvéért plasztikai műtétre jelentkeznek – írta a Daily Mail. – Gyakran látni, hogy a megszállott szelfizők próbálnak minél messzebb nyújtózkodni, hogy jó képet lőhessenek magukról. Akik azonban nem találják a megfelelő szöget, hiába kattintgatnak újra meg újra, a drasztikus beavatkozástól sem riadnak vissza.”

A plasztikai sebészek brit szövetsége szerint tavaly tizenhat százalékkal nőtt a nyakat megszépítő műtétek száma, ami összefügg az okostelefonok elterjedésével, és hogy a mobillal készült képeken torzulhatnak az arcok. Legádázabb ellenségük azonban a toka. A cikkben megszólalt egy harmincöt éves floridai asszony is, akit zavart, hogy szinte az összes fotón olyan, mintha nem lenne álla; bár a terhesség után lefogyott, a nyakán megmaradt a zsír. Egy plasztikai sebész pedig így nyomasztotta a leendő ügyfeleket: „Mindenki olyan, mint amilyen a tokája.”

A cikkben – csak úgy, mellékesen – megemlítik, hogy a mániákus szelfizés szorongáshoz vezet, és az emberekben gyakran torz kép alakul ki az arcukról. Ezt kiegészíthetnénk a többi közhellyel, hogy például miként válhat a lájk a szeretet fokmérőjévé, és elmerenghetnénk, hogyan veszítjük el a legfontosabb pillanatainkat azzal, hogy az élmény helyett a vakura koncentrálunk. Elrettentésül akár feleleveníthetnénk néhány halálos szelfi t is, amelyek medve vagy cápa előtt, vulkán szélén, esetleg ejtőernyőzés közben készültek. De minek?

Lassan már a szelfi őrület is olyan, mint a dohányzás: mindenki tisztában van a káros hatásaival, mégis csinálja tovább. Talán a legtöbb, amit tehetünk a szelfi mániás barátainkért, ha halkan megjegyezzük: ha már műtét, a tokaplasztika helyett érdemesebb inkább az egyik karjukat megnyújtatniuk. Úgy nem csak távolabbról fotózhatják magukat, a konyhaszekrény tetejére is pakolhatnak anélkül, hogy székre kellene állniuk.

Pór Attila