Online beszélgetünk dr. Röst Gergellyel, aki egyetemi dolgozószobájában ül, mögötte hatalmas tábla, rajta egyenletek futnak hosszú, végeláthatatlan sorokban. Ahogy kérdezgetem, és eljutunk a szcenáriókig a „lehetséges jövőkről”, egyre inkább egy fantasyben kezdem érezni magam, ahol alternatív valóságok vetélkednek egymással. Már csak az a kérdés, melyik valósul meg végül, és vajon min múlik mindez.

Dr. Röst Gergelyt, a Szegedi Tudományegyetem Bolyai Intézetének matematikusát, a kormány mellett dolgozó tudományos munkacsoport vezetőjét kérdeztük.

A Covid előtt is a járványmodellezés volt a szakterülete? 

2006-ban kutatóként dolgoztam Torontóban egy olyan professzornál, aki elméleti és alkalmazott matematikával is foglalkozott. Volt egy járványmodellező kutatócsoportja is, ami épp amiatt jött létre Kanadában, mert a SARS-vírus 2003-ban elég érzékenyen érintette az országot, főleg Torontót. Itt találkoztam először egy olyan járványügyi kérdéssel, amit matematikai problémává alakítottak, és én sikeresen megoldottam. Ezután egyre jobban beleástam magam a témába.

Mikor kezdte el érdekelni a matematika?

Egészen kicsi koromtól kezdve szerettem. Már tízévesen szakkörökre, versenyekre jártam.

Volt ennek családi hagyománya?  

Talán annyiban, hogy édesapám mérnök, neki már kellett számításokkal foglalkoznia.

Afféle szabályos, jó tanuló, szemüveges kisfiú volt, ahogy a matematikához vonzódó gyerekeket elképzeljük? Mi érdekelte azonkívül? 

A foci. Az igaz, hogy szemüveges voltam, és jó tanuló, de a nyolcvanas években, lakótelepen nőttem fel, ahol nagyon sokan voltunk gyerekek, mert rengeteg fiatal házaspár költözött oda. Gyerekbandák szaladgáltak a házak között, és állandóan fociztunk.

Melyik volt a fontosabb, a matek vagy a foci?