Ennél messzebb nem is nagyon lehetne menni! Györgyi Csenge és Iszak Bálint építészeket kérdeztük arról, miért éppen Új-Zélandot választották életük új színhelyéül, hogyan okozhat az előzékenység közlekedési dugókat, és milyen az élet lecsó és töltött káposzta nélkül.
Végre autentikus embereknek tehetem fel az engem gyerekkorom óta izgató kérdést: hol a csudában van Régi-Zéland?
Bálint: Ezt még az itteni őslakosok sem tudják. Kérdeztük őket, de nem kaptunk rá választ. Lehet, hogy ezért is ragadtunk itt Új-Zélandon. Jobb híján. Ha nincs régi, beértük az újjal…
Egyébként hogy kerültetek oda? A világ másik végére?
Csenge: Még együtt jártunk egyetemre, a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karára, ott ismerkedtünk meg, ott szövődött mind szorosabb kapcsolat közöttünk, míg aztán összefonódott az életünk. Valójában Bálint ötlete volt, hogy diplomaszerzés után menjünk majd ki valamerre külföldre világot látni, tapasztalatokat gyűjteni, megismerni, miként is élnek mások, másutt…
De ha felültök egy vonatra, és két óra alatt kimentek Nickelsdorfba, már akkor is külföldön vagytok, egy más világban…
Bálint: Igen, lehetett volna így is, de minket vonzott a távolság, az, hogy valami más helyet, más kultúrát ismerjünk meg. Új-Zélandnak például megvolt az a varázsa, hogy közel van Ausztrália és Óceánia is a maga egészen sajátos világával.
Csenge: Azért hadd módosítsak: nekem megfelelt volna Nickelsdorf is, csak Bálintban volt meg ez a nyughatatlanság, aztán idővel rám is átragadt az ő lelkesedése és kíváncsisága.
Aztán otthon bejelentettétek, hogy kiugrotok ide a szomszédba, Új-Zélandra. Biztos, hogy lehetett volna nagyobb örömöt szerző közlésetek…
