„A kikelet és a hazaszeret ünnepe! Mindenkinek ki kellet vonulnia, és mindenki haza szeretett volna menni” – szólt a fájóan igaz vicc a május elsejei felvonulásokról. A kikényszerített mosolyok mellett azért valódi örömöt is talált a legvidámabb barakk. Jásdi Bea emlékezik vissza a közelmúlt történéseire.

Mi, az ötvenes években születettek már a puhuló diktatúrában, a gulyáskommunizmusnak becézett korszakban nőttünk fel. Emlékeinkben a piros betűs ünnepnapon mindig hétágra sütött a nap, a felvonulók jókedvűen vonultak, lengették a zászlóikat, miközben a hangszórókból munkásmozgalmi dalok harsogtak. Ezeket gyerekként nagyon szerettük, még a kötelező iskolai énekkari próbákon is lelkesen énekeltük őket. Nem véletlenül – zenéjüket klasszikus muzsikusok szerezték, dallamosak, ritmusosak voltak, és olyan sokszor daloltuk őket, hogy egy életre a fülünkbe másztak. A szöveggel keveset törődtünk: „Széttörte népe láncát, elmúlt idők homályát, / Ifjúi vére árán annyi vértanú. / Kövesd a példát, a párt szavát, / És győzni fogsz, te büszke ifjúság!