Mikor meghalt az anyám, a vécén és a buszon is folyt a könnyem. Letöröltem, de folyt tovább. Hogy lehet abbahagyni a sírást? Csukott szemmel, összeszorított foggal. Felrepülni és folyton rá gondolni, nem a hiányára, hanem az új életére. Vagy sokat futni egyedül, gyalogolni a Pilisben, ez volt a receptem.

Unoka nélkül megyek el, szomorkodott anyu. Sokszor az ágyban is, a gyűrött lepedőn, mert a nyirokcsomóit megette a rák.

Anyunak három gyereke született, ma nyolc unokája van, de nem ismerte meg őket.

Pedig hányszor álmodtam, hogy együtt megyünk piacra, ő, én és a kicsik. Anyuval vásárolni volt a legjobb. Kacsát és csirkét veszünk, gombát, sajtot, hurkát, túrót és friss tejet. Cetlikre írta fel, de a tépett papírok kiestek a zsebéből kapkodás közben. Fejből tudta amúgy a recepteket. Zsír az mindig legyen otthon, különben éhen haltok. Párizsi, gépsonka, vagy inkább kolbász, az eláll. Szalámi.