Gyerek voltam még, amikor a Hét krajcárt először olvastam. Olvastam, és hőseivel együtt szívet szorító izgalommal kerestem a krajcárkákat. S a boldogság után, hogy meglett a hét, emlékszem, letaglózott az utolsó mondat. Micsoda?! Hát nem kacagás az élet…?!

Semmi kis történet. Anya és kisfia pénzecskét keresnek. Hét krajcárt mindössze, hogy szappant tudjanak venni az ingmosáshoz. Nem figyeltem én akkor a körülményekre, üres kötényzsebre, szögre akasztott rongyos kabátra – játszottam a kisfiúval. Akinek olyan kacagós édesanyja van, hogy még a szegénységben is tud nevetni. Pedig hát milyen dolog az, hogy nem nyúl csak úgy bele a bugyellárisba, veszi ki a szappan árát, s szalajtja fiát a boltba, nesze, gyerekem, hozzál szappant! Nem erre figyeltem, csak a játékra. Hogy milyen nagy kedvvel keresik a krajcárokat. Mennyire drukkoltam! Biztos voltam benne, hogy valahol csak lesz még egy elgurult pénzecske! Az nem lehet, hogy nincs. Úgy olvastam Móricz novelláját, mint valami mesét. S azt is vártam, hogy, mint a mesében, jó vége legyen. S az lett! Ha a koldus adományából is, de meglett a pénz, együtt volt a szappan ára. Lehet futni vele a boltba! És itt lett vége a mesének. Este lett. És lámpaolaj se volt. A bolt is bezárt. Ezen aztán ez a mesebelien valóságos édesanya úgy kacagott, de úgy.