Kész rejtély, mitől van az, hogy egy hely, egy ország, egy város azonnal „megszólítja” az embert. Sőt: kényszert érzünk, hogy hosszú éveken át vissza-visszatérjünk oda. Erre talán nincs is igazi válasz. Nekem Argentína, azon belül is Buenos Aires a második otthonom lett. Szinte az első pillanattól kezdve.

Mikor először jártam ott, úgy 14 évvel ezelőtt, nem ismertem a világon senkit és semmit, egy szót sem beszéltem vagy értettem spanyolul, egyedül álltam a bőröndjeimmel a reptéren, ahol azonnal érezhető volt, hogy egy kaotikus nagyvárosba érkeztem. Mint annak idején a kis fiatal vidéki lányka, Evita, aki jött, hogy meghódítsa Buenos Airest. Ami, ugye, a vártnál is jobban sikerült, hiszen Eva Perón néven ikonná vált népe szemében, a mai napig az.

Na, nekem nyilván nem voltak ilyesfajta gőzös ambícióim.

Én csak az argentin tangó miatt jöttem, amelyet, a városi folklór részeként, éppen Buenos Airesben találtak fel, a 19. és 20. század fordulóján,. Merthogy mindenáron meg akartam tanulni ezt a gyönyörű táncot. Ezért még itthon kiválasztottam magamnak a neten egy vendégházat a fővárosban, kizárólag a neve alapján: Tango Hogar, azaz tangóotthon. Egy cím. Ennyi volt az egyetlen támpontom, nem több. Hogy milyen ez a panzió, milyen a város, milyenek az emberek, mik itt a szokások, sikerül-e a tangózás, arról fogalmam sem volt.