– Amikor apám meghalt, mindenki úgy látta, nem is viselt meg a veszteség – meséli a 45 éves Anett. – Én is úgy éreztem, hogy sikerült elfogadnom a megváltoztathatatlant, míg egy éjszaka átizzadt hálóingben arra riadtam fel, hogy sírok. Egy pillanatig azt hittem, még mindig a folyóban fuldoklom, mint álmomban, ahol a lábamat mintha súly húzta volna lefelé, miközben minden erőmmel igyekeztem partot érni, hogy utolérjek egy autót, ami elindult, és egyre csak távolodott. Hiába kiabáltam, hogy várjon meg, nem jött ki hang a torkomon, és csak húzott le a víz. Abban az időben többször is felébredtem olyan álmokra, amelyekben szenvedtem.
A lélek szenvedése gyötrőbb, mint a testé – nincs az az orvosság, amelyik elűzné a megterhelő élethelyzetekben (gyász, betegség, súlyos trauma, baleset, katasztrófa után) jelentkező lidérces álmokat. De miért kínozzuk magunkat rémlátomásokkal? Van ebben valami jó?
ÉJSZAKAI NAGYTAKARÍTÁS
– Erre nem könnyű válaszolni, mert azt kellene megértenünk, mi az álom szerepe az életünkben – magyarázza Bokor László pszichoanalitikus, pszichiáter. – Sokan állítják, ők soha nem álmodnak, de mindenki álmodik – legfeljebb nem emlékszik rá –, éjszakánként legalább tízszer, az alvás úgynevezett gyors szemmozgásos szakaszaiban (Rapid Eye Movement REM). Az álomnak kettős feladata van: elsősorban az, hogy óvja az alvást a belső és külső ingerektől, és pihentesse az agyat. Mindeközben a lélek számára nehéz történéseket, amelyek nem hagynának minket nyugodni, feldolgozhatóvá alakítja – vagyis a jelentősebb napi eseményekhez kötődő, megterhelő érzelmeket lehántja, megszelídíti. Amíg aktívan ébren vagyunk, az idegrendszernek az a feladata, hogy minden impulzust befogadjon, és valamit kezdjen vele – alvás közben mintha ez a folyamat megfordulna. Az álom is aktív tevékenysége az idegrendszernek – így „takarít”. Tehát, ha jobban belegondolunk, nincs is „jó álom”. Ha az éjszakai szelektív védőrendszer valami miatt nem tud működni, és nem tudjuk elengedni negatív érzelmeinket, az állandósult szorongás állapotába kerülhetünk. Kutatók kapcsolatot találtak a krónikus alvászavar – többek között a rémálmok jelentkezése – és az öngyilkosság között.
„AZ ÁLMOM ÉN VAGYOK”
– Az álom formálja „sztorivá” a sok élményimpulzust, ami az adott napon, illetve a múltban ért minket, vagy egy éppen hordozott nyugtalanító mentális problémát – folytatja Bokor László. – Szaknyelven úgy mondjuk, ezek szerveződnek narratívába. A nehéz élményekből formálódó történetek mindig töredezettek, nyugtalanítóak, ezektől szoktunk felriadni. Ha megpróbáljuk elmesélni, a történet zavaros lesz, egyszer csak másképp, máshol, mással folytatódik. De a sztorinak mindig mi magunk vagyunk a főszereplői. Aki meg akarja érteni, miről szól az álma, a valódi kérdés, amit fel kell tennie magának, hogy az egyes elemeket vajon miért „írta bele”, azok valójában kit, mit jelenítenek meg egy sajátságos asszociatív mezőben. Fontos tudni, hogy az álmainkért nem vagyunk felelősek, tehát nem kell szégyent, bűntudatot éreznünk miattuk. De persze ezektől mégsem tudunk szabadulni, mert a nehéz érzésekbe szégyen és bűntudat keveredhet, és sokszor ezek mozgatják a rossz álmokat. Ha már akkora a megterhelés, hogy az álom nem tudja az alvást megőrző funkcióját betölteni, felébredünk. Ez nemcsak a rémálmokra igaz, hanem a vágyteli álmokra is. Erős kapcsolódási vágyat jelez – amely akadályokba ütközik lelkiismereti, önbecsülési vagy etikai okok miatt –, ha valaki felébredve arról számol be, hogy a magasba mászott, repült, vagy valami magaslatról nézett le. Ez nem csupán szexuális vágyhoz kapcsolódik, de lehet benne erotikus tartalom is. Amennyiben az álomba belekerül a zuhanás élménye is, az jelzi, hogy a vágy, amelynek a beteljesülése szorongást keltő, elérte azt a fázist, amikor már nincs visszaút, és az efölötti ijedelem kerül bele az álomba.
…
A cikk teljes terjedelmében a Nők Lapja 2015/35.lapszámában olvasható.
Szöveg: Mihalicz Csilla
Fotó: Europress
