Ez a várakozás nem olyan volt, mint amikor egy nyaralást várunk, és tudjuk, mikor kelünk útra. Hanem egy folyamatos hiányérzet, ami azért sodort apátiába, mert tényleg nem láttuk a végét. Hét hónap lett belőle, de holnap végre behúzzuk a naptárba az utolsó ikszet. Azt a napot, amit a gyerekeim jobban vártak, mint a karácsonyt, a húsvéti nyulat vagy bármelyik szülinapot – pedig a torta nagy vonzerő, talán mondanom sem kell. Ezen a napon végre megölelhetik a nagymamájukat. Élőben, igazán, akárhányszor. Az anyukámat, akivel olyanok vagyunk, mint a borsó meg a héja, legjobb barátnők, cinkostársak. Soha nem maradt ki ennyi idő, hogy ne találkoztunk volna.

Persze mi is éltünk a 21. század találmányával, és rendszeresen videócseteltünk, de sokszor inkább szívfacsaró volt kamerán keresztül megmutatni, mit rajzoltak a gyerekek, hogy göndörödik a hajuk, vagy milyen tisztán és érthetően beszél már a hároméves. Ő az, aki sokáig minden reggel megkérdezte: „Mikor mehetek a Mómihoz?”. Én meg erre szépen elmondtam, hogy vírus van, nem lehet menni, nehogy beteg legyen stb. Ezt mindig ki kellett egészítenem valamivel, mert egy idő után már nagyon elkopott ez a lemez. Aztán eljött a pillanat, amikor az alagút végén már látszott a fény és mondhattuk: majd, ha szurit kap! A kicsi is jól tudja, mit jelent ez, hiszen rendszerint az egész családot beoltja az orvosi készletével, ezt most mégsem értette. Hogy is érthette volna? Örültünk, hogy egyáltalán emlékszik a nagyszüleire, a rokonaira. Onnantól kezdve a szuri napját várta és csak várta és még azután is várta.

A mélypont

Soha nem felejtem azt a pillanatot, amikor épp kakaós csigát evett az asztalán (ha jól emlékszem, még a lábujja is csokis volt) és könnyes szemmel megkérdezte:

„Anya, a Mómi meghalt?”

Ott volt a félelem a szemében, retteget a választól, és közben mélyen nézett a szemembe. Miközben a szívem egy összegyűrt zsebkendőként vert a mellkasomban, megnyugtattam, hogy szó sincs róla. Aztán megint jött az az elkopott, istenverte vírusos, maszkos, injekciós történet, amit már én is mindennél jobban utáltam. 

Düh és szomorúság

Közben a 12 éves gyereknél is éreztem – sőt sokszor ki is mondta – , hogy már nagyon türelmetlen, hiányzik a nagymamája. Nem elég, hogy az íróasztala lett a tanterme, nem találkozhat a barátaival, de nem vívhat vérre menő társas-csatákat sem a nagyijával. A nagyi-hiány egyre erősebben nehezedett rá a mindennapjainkra. A kicsi sokszor volt dühös, nem jött a telefonhoz, elszaladt, elbújt a szobájában. Fájt. Fájt, mert közben a nagyi is tervezett: mit főz majd, előveszi a homokozót, levágja a csalánt, összebújik velük, összepuszilgatja őket, beleszagol a hajukba. „Vajon, hogyan fogadnak majd? Biztosan megdöbbenek, mekkorák lettek.” Majd eljött a nap, amikor Mómi végre megkapta az első vakcinát. Fogtuk a naptárt és gyorsan kiszámoltuk… második szuri, és még plusz két hét. Meglett a nagy dátum! Gyorsan berajzoltunk egy szívecskét a naphoz, és a biztonság kedvéért ki is színeztük.  

Hosszú idő után kettesben

Azt még nem is mondtam, hogy ez nekünk, szülőknek is új időszámítást jelent. Mi is jobban vártuk, mint a karácsonyt, a húsvéti nyulat vagy bármelyik születésnapot – pedig az ünnep minket is mindig szíven üt. Hét hónap után kettesben töltünk egy egész hétvégét. Reggel hétnél tovább alszunk, napközben filmet nézünk, olvasunk, nyugiban sétálunk a kutyákkal, hosszasan kávézunk egy szép teraszon, és csak beletartjuk az arcunkat a napba. Ebédet rendelünk, nem főzünk, nem mosogatunk, nem pisiltetünk, nem öltöztetünk, nem tanulunk, nem dolgozunk. Lehet, hogy meg sem szólalunk, úgyis tudjuk, mire gondol a másik: a gyerekekre.

A kiemelt kép illusztráció: Getty Images