Viviennel a kiadó recepcióján találkozunk. Bemondja a nevemet, hogy engem keres, miközben ott állok tőle fél méterre. Ebben a jó kis maszkos világban akár el is sétálhattunk volna egymás mellett. De nagyon örülök, hosszú ideje ez az első beszélgetés, amit személyesen ejthetek meg egy interjúalannyal. A törékeny, mégis erős színésznő a Katona József Színházban játszik, ám a járvány miatt egyelőre csak a tévé képernyőjén láthatjuk, az Apatigris című sorozatban, az apát alakító Scherer Péter lányaként.
Felsétálunk a szerkesztőségbe – ez az állandóan zizegő hely is mennyire nyugalmas most! –, és beszélgetni kezdünk. Először is arról a hírről, ami egy órával korábban futott be a telefonunkra, Törőcsik Mari haláláról.
Épp a fürdőszobában készülődtem reggel – mondja Vivien –, amikor bejött a párom azzal, hogy Mari meghalt. Csak letámaszkodtam az asztalra, és nem bírtam megszólalni. Elkezdtem felnőtté válni, és az első és legfontosabb, amit el kell fogadnom – erre világít rá az elmúlt egy év is –, hogy folyamatosan fogynak mellőlem az emberek. És fel kell dolgoznom a halálukat. Nemegyszer találkoztam Marival, és bár nem voltunk közeli viszonyban, példaképnek tekintettem. Elképesztő maximalizmust és alázatot tanított mindannyiunknak. Néha azt érzem, kopik ki a világból a szerénység és a munka iránti alázat, ahogy a szakma és az élet szeretete is. Egyszerűen nem jövök rá, miért változik ebbe az irányba a társadalmunk.
Önről viszont azt mesélik a kollégái, hogy ebből a szempontból a régi iskolát képviseli.
Ezt magamról nem tudom megmondani. Az biztos, hogy jól neveltek a szüleim. Fontos része a lényemnek, amit tőlük kaptam. Azt is fontosnak tartom, hogy a legjobb mesterektől tanultam az egyetemen. Talán emiatt indítottam jól a pályát.
Nemcsak jól indult a pályája, de szép ívet is húz.
Ebben is bizonytalan vagyok. Eleve bizonytalannak tartom a szakmánkat – és erre rápakol a Covid-helyzet. Nálunk nincs olyan, hogy folyamatosan lépdelek felfelé a ranglétrán, és jön a fizetésemelés. Eddig biztosan szerencsém volt. Nem is tudom, kinek köszönjem. Ha jó dolgok gördülnek elém, a nagymamáimnak szoktam, odafent. De amikor például ilyen nagy a csend, ha hónapokig nincs semmi, akkor én is pillanatok alatt képes vagyok azt gondolni, hogy ennyi volt… Leírtak, mindenki rám unt, és akkor itt befejeztük.
Mi rángatja ki a végzetes hangulatból?