Amikor tavaly tavasszal beköszöntött a Covid első hulláma, az unokaöcsém talált egy kisegeret a fűben, a házuk közelében. A kisegér ott gubbasztott egy kupac forgács tetején, és várta a sorsát. „Gazdája” forgácsostul, mindenestül tette ki. Az első gondolatom akkor az volt, hogy atyaég, vajon hányan fogják kidobni „kedvencüket” a folyamatos összezártság következtében. Tény, hogy a pandémia változást hozott az állattartásban is. Íme néhány tanulság az elmúlt több mint egy évből. 

„Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik.” Az idézetet Gandhinak tulajdonítják, bár ezt soha nem erősítette meg senki. Az idézetben megfogalmazott tömör igazság azonban – bárki mondta is – nagyon is helyénvaló. Nem vagyok az országbírálat híve, de ha az idézett mondatot hazánkra vetítjük, akkor bizony nem áll jól a szénánk.

Magyarország nem tartozik a felelős állattartók éllovasai közé, itthon a szaporítótelepek, az állatkínzás, az illegális állatkereskedelem éppúgy mindennapos dolgok, mint az, hogy valaki a megunt házi kedvencét egész egyszerűen kiteszi, mint a fentebb említett kisegeret.

(Állatszerető olvasóink megnyugtatására közlöm, hogy a kisegeret hazavitte az unokaöcsém, Walternak nevezte el, és szó szerint a tenyerén hordozza.)
Amikor tavaly márciusban megtörtént az első bezárás, és néhány héten belül az is kiderült, hogy ez tovább fog tartani, mint gondoltuk, kétirányú folyamat indult el az otthoni állattartásban. Egyrészt azok, akik régóta szerettek volna valamilyen állatot, elérkezettnek látták az időt, és látványosan növekedni kezdett az örökbefogadási kedv. Akkoriban ennek megvolt a veszélye is, hiszen félő volt, hogy azok, akik átmeneti unalmukban, magányukban, munkanélküliségükben úgy döntöttek, egy kisállat lesz a megoldás, az első hullám végén akár meg is gondolhatták volna magukat, amikor visszakapták az életük egy részét. Szerencsére ez nem így történt, de erről majd később. Másrészt pedig az is várható volt, hogy több állat marad majd gazda nélkül, egyrészt azért, mert akik azelőtt napi maximum egy órát töltöttek a kedvencükkel, most hirtelen összezárva találták magukat, és akár agyukra is mehetett a korábban totálisan elhanyagolt kutya, macska vagy épp kisegér. Másrészt a tömeges megbetegedés és a halálesetek azt is hozták magukkal, hogy sok állat egyedül maradt.
Számokat nehéz mondani, hiszen itthon sajnos nagyon sokan nem is regisztrált állattartók, elöljáróban azonban jöjjön egy biztató fejlemény:

állattartás terén azért alapvetően a jó győzedelmeskedett, és sokkal több kutya talált gazdára, mint amennyi gazda nélkül maradt a Covid következtében.

Itthon egyébként a meglévő adatok és a hozzájuk tartozó becslések szerint nagyjából a háztartások majdnem felében lakik valamilyen állat. Ez magasabb, mint az európai átlag, viszont élen járunk a kóbor állatok számában is. Bár az elmúlt években történtek nagyobb előrelépések a hazai állatvédelemben, születtek letöltendő börtönbüntetésről szóló ítéletek is állatkínzásos ügyekben, az még mindig nagyon sok embernek nem tiszta, hogy állatot kitenni, magára hagyni állatkínzásnak minősül. De térjünk most a napos oldalra.

Gyógyító kedvencek

Akinek van állata, az pontosan tudja, mennyit segít egy házikedvenc a magányos, elszigeteltségben élő embereknek. Márpedig a magány és az elszigeteltség a Covid globális velejárói lettek. Az egész világon megnőtt az örökbefogadási kedv. Ismét bebizonyosodott, hogy a házikedvencek, vagy a szívünkhöz közel álló állatok és a velük töltött idő jótékony hatással van a mentális egészségünkre. A pandémia azon is változtatott, ahogyan kapcsolatot alakítunk ki a kedvencünkkel. A theconversation.com egyik cikkében arról ír, hogy a University of York két kutatója, Dr. Elena Ratschen és Dr. Emily Shoesmith nagyszabású kutatást végzett az első hullám alatt ember és állat kapcsolatáról. A kutatásban 5926 ember vett részt (5323 állattartó és 603, aki nem az).

A kutatásból kiderült, hogy az állattartók 90 százaléka arról számolt be, hogy kedvence segített neki érzelmileg könnyebben venni a hirtelen jött változásokat.

Érdekes, hogy a pandémia előtti időszakra vonatkozóan az derült ki, hogy az állattartók rosszabb mentális állapotban voltak, mint azok, akiknek nincs semmilyen állatuk, ez talán magyarázható azzal is, hogy az állatartók alapvetően érzékenyebb, sebezhetőbb emberek. Azonban az első hullám alatt az utóbbiakról kiderült, hogy kisebb rombolást végzett a mentális egészségükön a járvány, mint azokén, akik nem tartanak állatot. A kutatás arra is rámutatott, hogy nagyjából a következő tényezőknek köszönhetően sínylették meg kevésbé a pandémiát az állattartók.

Egy állat jelenléte folyamatos társaságot jelent, azaz folyamatos kapcsolódási lehetőséget, miközben eltereli a figyelmet az aggasztó és stresszes gondolatokról, és állandóan jobb kedvre derít.

Ugyanakkor az is kiderült, hogy az állattartók új szorongásokkal is szembenéztek a korlátozások következtében. Rengeteg állattartóból váltott ki aggodalmat az, hogy az állatorvosok csak korlátozottan voltak elérhetőek, a bevételi források a nagy átlag helyzetét tekintve csökkentek, és külön aggodalom lett abból is, hogy mi lesz az állattal, ha a gazdája megbetegszik.
Akár a pandémia tükrében, akár csak úgy általánosságban beszélünk az állattartásról, egy dolog biztos: az állat hatalmas felelősség, és csupán azért, mert az állattartás jótékony hatással van a mentális egészségünkre és javítja a kedélyállapotunkat, nem szabad állatot befogadni. Ha ez a célunk, akkor érdemes más lehetőségek után néznünk, és nem egy kutyától vagy macskától várni, hogy majd megoldja az életünket.

A kutyák imádják a home office-t

Jó hír, hogy nagyon kevesen vállalnak ilyen okokból háziállatot. Kicsit félve attól, mit mutatnak majd a számok, és vajon mennyi kutya és macska kötött ki a menhelyen a Covid különböző hullámai közben, kerestük fel az Ürömi Állatotthont, hogy utánajárjunk, a gyakorlat mit mutat. Meglehetősen megnyugtató választ kaptunk. „A Covid alatt is rengeteg kutyust adtunk örökbe. Nálunk vannak szigorú szabályok, amelyeket természetesen most is betartottunk, így olyanok nem is jelentkeztek, akik csak amiatt akartak volna kutyust, mert mondjuk kijárási tilalom volt. Minden gazdit ellenőriztünk és személyesen megismertünk. Aki a mi kiválasztási menetünkön átmegy és örökbe fogadhat, az tényleg családtagnak szeretné a kutyát. Minden gazdinkkal szoros a kapcsolatunk, egy szép nagy család lettünk, így a közel 650 kutyagazdi nagy részével kapcsolatban állunk vagy tudunk rólunk.

Szerencsére nem volt olyan, hogy visszahoztak kutyát, mert rájöttek, hogy meggondolatlanságból vállalták.

Most, hogy sokat vannak otthon, még könnyebb beilleszteni egy kutyust a napi életükbe, ez most, hogy home office-ban voltak, még egyszerűbb volt. Mi kutyaiskola is vagyunk, így a gazdiknak elmondtuk és megtanítottuk azokat a kis szabályokat, amiket ha betartanak, simán otthon tudják hagyni a kutyust akkor is, ha majd nem otthon dolgoznak. Így nem lesz trauma az állatok életében, hogy a gazdi újra többet eljár otthonról. Az állattartás minősége azonban változott, hiszen a gazdik sokkal több időt tudtak/tudnak együtt lenni a kedvenceikkel, így jobban össze is csiszolódtak és harmonikusabb is a viszony. Nekünk a Covid boldog gazdikat és kutyákat hozott” – osztották meg tapasztalataikat az állatotthon munkatársai.

Walter, a kisegér esete jól példázza, hogy még nagyon messze vagyunk attól az állapottól, amit Hollandia elért, miszerint egyetlen kóbor kutya sincs az országban. Reméljük azonban, hogy a jövőben Covid hullámok nélkül is sikerül folytatni a tendenciát, és az állataival egyre jobban bánó nemzetté válnunk.

Kiemelt kép: Getty Images