A korábbi „szöszi riporterlány”-ból mostanra komoly műsorkészítő lett, saját produkciós céggel, negyedik évadját taposó talkshow-val, majdnem százezres internetes követői táborral, és határozott véleménnyel az élet dolgairól, amit már egyáltalán nem fél felvállalni. Ezenkívül Tatár Csilla pontosan egy éve kétgyermekes anyává is vált.  

Nemrég fejeződött be műsorának felvétele a szállodában, ahol beszélgetünk. Ül a csinos hotelszoba erkélyén, és a napba tartja szépen festett arcát. Idilli, akár első ránézésre az Instagram-oldala.

Szép, boldog gyerekek, ház, kert, kölyökkutya, szerető férj, mosolygós, kócos reggelek, és még dolgozni is tudsz…

Jaj, istenem, csak ezt ne!

Mit?

Ezt az idill ügyet. Ez annyira nem én vagyok.

Pedig épp arra gondoltam, hogy kevés olyan élethelyzet adódik, amire azt lehet mondani, talán még jól is jön hozzá a járvány hozta kollektív bezártság. Például, amikor az embernek kisbabája van…

Persze, ez igaz is. De ennél azért jóval összetettebb a kép. Mimi most lett egyéves, és egy héttel ezelőttig gyakorlatilag megállás nélkül szoptattam. Szó szerint. Imádom, hogy így hozzám van nőve, de a tejjel együtt az életenergiám egy részét is kiszívta belőlem… Ha akartam volna, sem tudtam volna elmozdulni mellőle, kollektív bezártság ide vagy oda. Persze abból a szempontból jó volt az időzítés, hogy egy ilyen helyzetben, amikor nem csak te, hanem senki sem tud szabadon élni, nem érzed azt, hogy elrohan melletted a világ. De közben ott a hiányérzet, hogy jaj, de mennék, de innék egy pezsgőt a lányokkal, de lennék újra kicsit nő és önmagam. Hogy ne egész nap csak a kerítés belső oldalát lássam. Ez azért eléggé meg tudja roppantani az embert mentálisan.

Most viszont itt ülsz gyönyörű sminkben, egy menő hotel egyik szobájának napsütötte teraszán, és forgatás után címlapinterjút adsz…

Épp ez az. Képes vagyok most is szorongani. Tudod, mennyire vártam ezt a napot? Hogy reggel hatra jön a bébiszitter, hogy hétkor már a futópályán leszek, aztán egy szállodában zuhanyozom, nyugodtan megiszom a kávém, úgy, hogy egy gyerek sem akar az ölembe mászni, beülök a fodrász, a sminkes székébe, közben megy a hotelszobában a tévé… Mi másra vágyhatna egy két kisgyerekes anya? Mindeközben én? Halálra mardos a bűntudat, hogy már tegnap óta erre a forgatásra készültem meg vágyakoztam, ahelyett, hogy a gyerekeimmel foglalkoztam volna… Szóval ezen még dolgoznom kell.  

Te amúgy is ilyen szorongó vagy?

Mi az, hogy! De dolgozom is rajta szorgalmasan. 24 éves koromtól évekig jártam terápiára.

Most már nem?

Nyilván most is kéne, csak nincs rá időm. Szerintem minden életszakasz megkívánna néhány ülést. Hogy egy kicsit helyrerakja magában az ember a dolgokat.

Neked most mit kellene helyreraknod magadban?

Bármilyen közhelyesen hangzik, de azt hiszem, a legfontosabb az lenne, hogy újra megteremtsem a belső szabadságomat. Például, hogy ne legyen bennem ez a görcsös megfelelési vágy a gyerekeim irányába… Ez most abban csúcsosodott ki, hogy otthon van az ötéves Milán, aki hónapok óta nem jár oviba a járvány miatt, aztán az egyéves Mimó, és most már Mustár is, a három hónapos, folyton bekakiló kutya. Na és ott a munkám, amit nagyon szeretek, a férjem, akit szintén, és egy kicsit én magam is ott lennék… És mindenkinek megfelelő adag kellene hogy jusson belőlem. Ez talán a friss kétgyerekes anyák valamiféle betegsége, de sosem gondoltam volna, hogy ha egynél több gyerekem lesz, akkor egyfolytában azt fogom érezni, hogy amikor az egyiknek adok – elsősorban időt, törődést –, akkor a másiktól elveszek. Ha Milán azt akarja, hogy a kertben bújócskázzunk, akkor már nem tudom magammal vinni Mimót, aki egy ideje túl nagy ahhoz, hogy magamra kössem, így vagy hívom a bébiszittert, hogy legyen addig a kicsivel, azaz kegyetlenül lepasszolom szegényt, vagy visszautasítom Milánt. Esetleg fordítva. És akkor a kutyát még meg sem simogattam… Most meg aztán egyikükkel sem vagyok, mert itt ülünk, és dolgozom. Őrület.

Mindeközben, ha valaki figyelmesen követi a posztjaidat az interneten, azt veheti észre, mintha éppen hogy rátaláltál volna önmagadra, mintha markánsabbak lennének a kontúrjaid. Kiállsz a véleményed mellett, megszólalsz közéleti témákban, ráadásul olyanokban is, amik igencsak megosztók. Ez korábban nem volt jellemző.

De jó, hogy ezt mondod! Igen, ez is fontos állomás az életemben, ide is el kellett jutnom. Hogy megértsem, éltem, tapasztaltam, és főleg letettem annyit az asztalra, hogy igenis számíthat a véleményem. És ha számít, akkor nem tehetem meg, hogy csöndben maradok. Pláne, ha van egy majdnem százezres követői táborom. Nem lehet olyan, hogy félek, hogy egy-egy megnyilvánulásom miatt szponzorokat veszítek. Ha ezzel jár, akkor ezzel jár, még akkor is, ha a műsorom adott esetben kizárólagosan szponzorfinanszírozott műsor. Mostanra megértettem, hogy én az állásfoglalásaimmal együtt vagyok kerek egész. Persze korábban is megvolt mindenről a véleményem, csak igen szűk körben tartottam.

Féltél?

Lehet. Sokkal fontosabb volt, hogy szeressenek és elfogadjanak. Hogy mindenkinek megfeleljek. Most viszont egészen felszabadító érzés tudomásul venni, hogy vannak témák, amik mellett egyszerűen nem lehet elmenni, ahogy csodálatos fittyet hányni arra is, ha ezért követőket veszítek, vagy csúnyán néznek rám az utcán. De ebben benne van az is, hogy engem a korom már legitimizál. Harmincnyolc éves vagyok, ebből húszat ezen a pályán, a médiában töltöttem. Végigcsináltam mindent a ranglétra legaljától, lépésről lépésre, onnantól kezdve, hogy jaj, itt ez a szöszi gyakornoklány, aztán a kis riporter, aki még csak egészen aprócska anyagokat csinál…, és így tovább. Mostanra viszont megszámolni sem tudom, hány műsor ment már át a kezemen, hánynak voltam főszerkesztője, producere, riportere. Negyedik évadját tapossa a beszélgetős sorozatom az ATV-n, amiből három évad az ötven legnézettebb műsor közé került. Most már biztosan ülök ebben a székben, és azt gondolom, nem igazán van mit számonkérni rajtam.

Úgy érzed, régebben nem is vettek igazán komolyan?

Igen. Ha őszinte akartam is lenni, ha fel akartam is vállalni magam, nem fogadták el tőlem. Sokáig úgy éreztem, iszonyú présben vagyok. Minden bulvár interjúban csak a „cukiskodást” várták tőlem, de ha véletlenül elmondtam, hogy az én életem sem fenékig tejfel, akkor jött az, hogy a csinos szőke műsorvezetőnek összeomlott a házassága, és hasonló borzalmak. Egyszerűen nem volt középút. Vagy belenyomtak a „helyes lány” skatulyájába, vagy a hisztis perszónáéba, akinek semmi sem jó. Utáltam. Aztán egy idő után úgy gondoltam, én ezt befejezem, és elkezdtem a saját felületeimen kommunikálni. És működött. Ott senki nem írta át a gondolataimat, nem szerkesztett hozzám semmi bugyutaságot. Persze most is akad, aki megkérdőjelezi azt, ahol tartok, hiszen sokan még mindig úgy gondolkodnak, hogy egy nő magától nem érhet el semmit, nem kereshet jól, nem lehet sikeres, szorgalmas, tehetséges, biztos csak azért van ott, ahol, mert valakinek a valakije. Ezen is tudok már mosolyogni. Talán ezért is futottam le a félmaratont. Mert az olyan kézzelfogható, mérhető teljesítmény, amit legalább nem kérdőjelez meg senki.

A félmaratonnál kevesen állnak meg. Készülsz a maratonra?

Hát persze. Azt mondják a nagy futók, a negyven év olyan „maratonos” életkor. Hogy addigra érnek meg rá az elmédben és a lábadban is a kilométerek. Még van két évem felkészülni… Szeretem ebben azt a pluszkihívást is, hogy alapvetően nem vagyok jó futóalkat, az izomzatom, a vérkeringésem sem erre lett teremtve, de megyek, csinálom, akkor is, ha vérvörös közben a fejem, és kiköpöm a tüdőm. Most épp próbálom leszorítani a Margitsziget-kört hat perc per kilométer alá.

Nagyon korán kezdted a szakmát, tizenkilenc évesen. Azt is ilyen nagy elszántsággal határoztad el, hogy tévés leszel?  

Nekem mindig is egyértelmű volt, hogy az leszek. A férjem szokta mondani, milyen mázlista vagyok, hogy már gyerekkoromtól tudtam ezt. Pedig számomra olyan magától értetődő, hogy az ember tudja, mit akar. Épp azon a folyamatos bizonytalanságon és útkeresésen csodálkozom mindig, amit a fiataloknál látok.

Ne mondd, hogy már az óvodában is tévés akartál lenni, semmi óvó néni meg színésznő, vagy bolti eladó?

Semmi. Pontosan emlékszem, hogy hatévesen reggelente, amikor iskolába készülődtem, a Napkeltét bámultam a tévében. Tátott szájjal csodáltam Acél Annát, hogy mennyi mindent tud, és a szüleim láthatóan tőle értesülnek mindenről, ami fontos. A műsorvezetők szépek voltak, legalábbis én annak láttam őket, és közben a zsigereimben éreztem, hogy amit mondanak, annak van tétje, az számít. Szóval a kis Csilla a Napkeltén cseperedett Kacsamesék helyett…

És ha mégsem sikerült volna? Akkor most mi lennél?

Ilyen opció nem létezett a fejemben. Sokszor voltak helyzetek az elmúlt húsz év alatt, amikor minden reménytelennek tűnt, még az is, hogy riporterből valaha egyáltalán műsorvezető legyek. De mindig tudtam, hogy sosem fogom feladni.

Mostanra mindent elértél, amit szerettél volna? Merre tovább?  

Saját műsorgyártó cégem van, amiben a saját műsoromat csinálhatom. Én osztom be az időmet, én mondom meg, kikkel szeretnék dolgozni, azokkal a vendégekkel és arról beszélgetek, akikkel és amiről én akarok. Ez volt az álmom. Persze lehetne menni tovább, bővülni, gyártani mások műsorait is, de pontosan tudom, ez időben és energiában mivel járna. Hogy a gyerekek rovására menne. Nem vagyok már az a fajta munkakutya, aki régen voltam, akkor sem, ha ugyanúgy imádom a munkám. Amit csinálok, abba száz százalékosan szeretném beletenni magam, de nem leszek olyan anya, akire a gyerekei később úgy emlékeznek, hogy „nagyon szerettük, csak nem sokat láttuk”. Így jó, ahogy van. Több nekem nem kell.

Fotó: Zsólyomi Norbert