„Velencében kezdődött, a sikátorokkal.” Annál baljósabban nem is kezdődhetne egy olaszországi nászút története, mint az Utas és holdvilág. Szerb Antal regénye hatalmas népszerűségnek örvend, amióta csak először megjelent, és bizonyára mindenki, aki olvasta, közben olthatatlan vágyat érzett, hogy egyszer az életben végigjárja ezeket az egyszerre dekadens és romantikus olaszországi helyszíneket. Íme, az útvonal, amelynek egyik legnagyobb varázsa, hogy a lényeget tekintve most is ugyanolyan, mint akkor, amikor Szerb Antal a világirodalom egyik legizgalmasabb történetének helyszínévé tette.

Velence, az in medias res kezdés

Velence azért is egyedülálló város, mert ott van a határhoz közel, mégis, mintha azonnal egy történet közepébe csöppennénk, úgy mutatja be az itáliai életérzés esszenciáját. Nem véletlen, hogy a regény főhőse, Mihály – hiába vág bele ebbe a nászútba a friss házasember magabiztosságával – Velencében azonnal kizökken a lelki békéjéből, és elkezdődik a lélektani drámája. „Mi volt az a furcsa bűvölet és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt, miért érezte úgy magát, mint aki végre hazaérkezett?” – olvassuk a regényben, és szinte a bőrünkön érezzük a hangulatot. A két világháború közötti Velence még nyilván más képet mutatott, mint a mai, de még most is vannak rések azon a bizonyos turistapajzson. Szezonon kívül vagy épp szakadó esőben még most is el lehet veszni a sikátorokban. Szerb Antal szerint Velence a világ közepe, legalábbis az egyik. Az író 1936-ban járta be Olaszországot, és írta meg útinaplóját A harmadik torony címmel. Ebben a naplóban a lehető legpontosabban fogalmazza meg Velence örökérvényűségének lényegét. „Itt csődöt mond a nyugati kultúra fausti végtelenbe törése, Velence nem »fejlődhet«, nem lehet nagyobb, mint amekkora” – írja.