Wéber Katával az alkotásról és a valóságról beszélgettünk, vagy még inkább a kettő különös szövedékéről, arról, mi kerülhet át egy filmbe, és mi nem, és hogy milyen erősen hat életünkre a veszteség. Az apropót az adta, hogy Mundruczó Kornéllal közös filmjük főszereplőjét nemrég Oscar-díjra jelölték. Meseszerű történet arról, hogyan lehet eljutni Hollywoodba.
– Számomra minden filmes vagy színházi alkotás, amin dolgozom, olyan, mint egy gyerek – kezdi a beszélgetést Wéber Kata. – Nem tudok és nem is akarok távolságot teremteni köztem és köztük. Megértem, mások miért szeretik vagy nem szeretik őket, de számomra egytől egyig értékesek. Különösen igaz ez a legutóbbi munkámra (az Evolúció címet viseli – a szerk.), aminek eredetileg egy színházi változatát hoztuk létre, most pedig egy kísérleti filmes verzióját rögzítjük. Ez édesanyám életéből is tartalmaz beszélgetéseket, így nem kérdés, mennyire közel érzem magamhoz. Édesanyámmal egyébként is különlegesen erős kötelék volt köztünk.
Egyedüli gyerekként nőtt fel?
Van egy bátyám, akivel nagyon jó a kapcsolatom, noha kilenc évvel idősebb nálam. Mindig felnéztem rá. A szüleim válása után egyfajta apaszerepbe került, rengeteget köszönhetek neki. Később persze, amikor felvettek a főiskolára, jellemző módon különváltak útjaink, ebbe a zárt világba már nem vihettem magammal.
A családban a lányok nagyon összetartottak?
A lányok és a fiúk. Édesanyám szuper anya volt, tényleg mindent megtett a gyerekeiért, tűzön-vízen át.
Akkor nem volt konfliktusos vele a viszonya, mint a Pieces of a Woman című filmben Marthának?