A másik családja egy teljesen új világra nyit ajtót. Eltérő kapcsolódások, különböző hagyományok, megszokások, amelyekhez nem mindig könnyű alkalmazkodni. Kérdés, egyáltalán tudunk és akarunk-e. 

Amikor az ember valakivel párkapcsolatban gondolkodik, látnia kell, hogy a másik identitásának és gyökereinek talaja a családja. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy kérdés nélkül, teljes mértékben be kell tagozódnunk párunk famíliájának rendszerébe, életmódjába. A kétgyermekes Rékának hosszú évekig állandó konfliktust jelentett, hogy férje nem tud feloldódni az ő nagycsaládja körében.

– Gáborral egyetemistaként szerettünk egymásba. Ő a fővárosban, polgári miliőben nevelkedett, én egy kis faluban, gazdálkodó családban, amelyben ráadásul mindenki hangos, temperamentumos. Amíg csak ketten voltunk, valahogy jobban viselte az együtt töltött időt, de amikor megszülettek a gyerekek, egyre feszültebb lett a hangulat. Nem bírta a falusi lagzikat, disznóöléseket, de már a sima hétvégéket sem, pedig nem jártunk sokat anyámékhoz. Már napokkal az indulás előtt megjegyzéseket tett, hogy minek megyünk, miért alszunk ott, mit fog ő csinálni. Otthon egyfolytában feszengtem, hogy mikor szól rosszat az apám, mikor kezdi forgatni a szemét a férjem. Senki nem érezte jól magát. Egyik hétvégén nem tudott velünk jönni, mert céges programja volt, és akkor döbbentünk rá, hogy külön is mozoghatunk. Azóta így oldjuk meg, és mindenkinek sokkal jobb. Én újra felszabadult vagyok a családom körében, a férjem örül, hogy csend van otthon, és azt csinál, amit akar. A nálunk tartott születésnapokra továbbra is jönnek a szüleim, ahogy a gyerekek koncertjére, ballagására is. Amióta ritkábban találkoznak, sokkal normálisabb lett a férjem viszonya a rokonaimmal, teljesen jól megvannak együtt.