Idén májusban egy vadidegen török otthonában aludtunk Isztambulban. Feleannyiba került, mintha szállodába mentünk volna, és közben röpke pillanatokra valóban az az illúziónk támadt, mintha nemcsak egy hosszú hétvégét töltenénk a Kék Mecset lábánál, hanem valóban ez a kétszobás lakás lenne az otthonunk. A tulajdonos (hosszú szakállas, isztambuli srác, valahol a harmincas évei elején) szimpatikus volt, bár csak annyi időre találkoztunk, amíg átadta a kulcsokat, és elmagyarázta a légkondi használatát. Csevegtünk pár percet, hozott ajándékba egy zacskó szimitet (török szezámmagos perecet), majd mindenki ment a dolgára. Ő dolgozni indult, mi pedig beköltöztünk a lakásába. A tranzakciót néhány héttel korábban a világhálón ütöttük nyélbe, az internetes civil lakáskiadó vállalkozás tette Ali Gündogdut – egy fickót, akinek van felesleges lakása – egy csapásra az isztambuli szállodák konkurenciájává. A nyaralásunk máskülönben egy az egyben úgy nézett ki, mintha önellátós apartmanban szálltunk volna meg. Az ott töltött öt nap alatt egyszer beszéltünk vele telefonon, amikor nem találtuk a távirányítót. Mind a ketten: a lakás kiadója és mi, a bérlők is tökéletesen meg voltunk a tranzakció után elégedve egymással – később a párom igen lelkes visszajelzést adott Alinak a lakás internetes oldalán. Nem tudom, mikor volt utoljára ilyen sikeres török, magyar és brit (utóbbi a pasim révén) háromoldalú nemzetközi együttműködés.