V. Kulcsár Ildikó írása 1992-ből:
ÖT GYEREK ÉS EGY EMBERLELKŰ AUTÓ
ISTEN VELED, VILIKÉM!
Szorongó rosszkedvvel járom a várost. Hiába kelleti magát az őszi napsugár, fölöslegesen ragyogtatják ezerszínű leveleiket a Stefánia út óriás fái, eredménytelenül hívogatnak a kirakatok ruhakölteményei, én csak Vilit keresem. Néhány hete megdobbant a szívem, mert látni véltem. A járókelők nagy derültségére utána iramodtam, de tévedtem. Ma már nem szaladgálok, csak nagyon fáj, hogy megcsaltam, becsaptam, hűtlenül elhagytam Vilit. A füstöt okádó, betegen köhögő, förtelmes-sárga Wartburg kombit.
Héttagú családunk izgatottan ülte körül a terebélyes ebédlőasztalt. Óriási hangzavarban született a döntés: meglepjük magunkat egy használt kocsival. Elvégre öt gyerek és két felnőtt buszozása, vonatozása drágább, mint a benzin. Csemetéim eleresztették a fantáziájukat. Krisztián a legújabb Hondákról tartott előadást, Kori és Noémi piros kocsiért kardoskodott, Zsófi és Panni NAAAGY autót akart. Életem párja elhomályosult tekintettel ült a vad lármában. Lelke képernyőjén megjelentek korábbi autói – amíg nem vett feleségül jó kocsikkal szaladgált szegény –, most viszont tudta, pénztárcája és családja létszáma határt szab vágyainak.
Vili rám kacsint
– A használtautó piacon azonnal kikezdett velem egy piszkossárga Wartburg kombi. Meglátott, és megriszálta magát. – Ide nézz, mekkora a csomagtartóm! Az egész család cuccát belém pakolhatod. A hátsó ülésemen elfér az öt gyereked!
Hirtelen tört rám a szerelem. Nem vettem észre, hogy az oldalát alaposan megkarcolták, imitt-amott rozsdásodik. Ilyen apróságokkal csak a férjek foglalkoznak. Életem párja sem hitte el rögtön, hogy megvesszük a barátságos ábrázatú Wartburgot, inkább egy órát sétáltatott, közben előadást tartott arról, hogy érzelmi alapon nem lehet autót vásárolni. Úgy tett, mintha gyermekded fontoskodása változtatna azon a csupasz tényen, hogy a pénztárcánknak megfelelő kocsi már hatéves. Kicsit köszvényes, nyűgős, időnként fáj a dereka, néha a szíve is szúr.
Miénk lett a csodaautó! Amikor elindultunk, puhán ölelt körül a kopottas ülés, ő meg barátságosan pöfögte mély hangján a fülembe: Meglátod, jól jársz velem, mi ketten barátok leszünk!
Gyerekeink a kapuban vártak. Diadalüvöltéssel rohamozták meg a kocsit. – Se nem Honda, se nem piros, de legalább NAAGY!
Egy olyan családban, ahol a hörcsögöt Mufi Dezsőnek, a teknősbékákat Samunak és Bercinek, a két mosógépet Marcsának és Lajcsinak, a számítógépet Rezsőnek hívják, egy autó sem maradhat név nélkül. A demokrácia szabályai szerint többnapos vita előzte meg a keresztelőt.
Őurasága Wilhelm von Wartburg
– Legyen Emese néni a neve – javasolta Panni, mert így hívták a kedvenc óvónőjét.
– Bele se ülnék egy nénibe – kiabálta Krisztián. – Ez a kocsi egyébként sem nőnemű.
A Nagy (az akkoriban tizennégy éves Noémi) sűrű szemforgatások közepette az aktuális imádója nevét adta volna a szerencsétlen kocsinak. Milyen jó, hogy nem hallgattunk rá: hol van már az az imádó…!? Vacsora után némi málnaszörp és pezsgő társaságában összeültünk. Életem párja fensőbbséges mosollyal jelentette ki: Öregecske autónk német származású, legyen Wilhelm Wartburg! – Akkor legalább Wilhelm von Wartburg – szólt közbe Krisztián.
– Hülyeség, ki se tudom mondani – morogta Panni.
– Mondjuk a Wilhelmet Vilinek! – javasoltam csöndesen. – Wartburg Vili – ízlelgette a banda. Tetszett. Koccintás, éljenzés, el voltunk magunktól ragadtatva! Vili eközben csöndesen álldogált a ház előtt.
– Örüljetek csak, még nem tudjátok, mi vár rátok – vigyorgott magában kajánul.
Hétköznapok
1.
Vili iránt táplált érzelmeim átragadnak a családra. Panka reggelente megsimogatja a lámpáját, Krisztián legyűri a lustaságát, és rendszeresen lemossa. Kori és Zsófi zsebpénzükből vásárolt matricákat ragasztanak a szélvédőjére. A Nagy úgy mesél róla az iskolában, mintha Mercedest vettünk volna. Egyedül a párom fintorog, amikor nem tud olyan elegánsan előzni, mint hajdan a Golfjával, amikor Vilikém kiköhögi a lelkét az emelkedőkön, és füstfelhőbe burkolja a környéket.
– NEM LE-HET KI-BÍR-NI EZT AZ ÁT KO-ZOTT KO-CSIT. TÖNKRE TE-SZI A FÁ-KAT, A BOKROKAT, MEG-FUL-LAD KÖ- RÜ-LÖTTE A TER-MÉ-SZET SO-HA NE LE-GYEN KÉT-Ü-TE-MŰ AU-TÓ-TOK!
Vili a balatoni autósztrádán megelégeli az atyai szidalmakat. Az egyik emelkedőn felforrósodik a hűtővize. Megállunk. Pankának pisilni kell, Kori és Zsófi enni akar, a nagyok rendes kamaszokhoz illően rettenetesen szenvednek. Párom, a süllyedő hajó kapitánya, szánakozva néz végig az elkényeztetett gyerekhadon. – Egyetlen megoldás a fűtés!
Nem mondom el, hogy éreztük magunkat a harmincöt fokos kánikulában a fűtött kocsiban, öt nyávogó gyerekkel a hátsó ülésen. Nem mondom el, hányszor álltunk meg hányingerre hivatkozva, milyen típusú dühkitörések hangzottak el a kormány mellől… Mire megérkezünk az Őrségbe, ömlik rólunk a víz, félpucérra vetkőzünk, lángol az arcunk. Milyen jó a színük(!), kiáltozzák barátságos szomszédaink, megpillantva lila fejű családunkat. Aztán este a gyerekek pusmognak: – Apu az oka mindennek, mert megsértette Vilit.
2.
Igaz, hogy műszaki kérdésekben nem vagyok professzor, de jól vezetek. Remekül vezetek az országutakon, az idegtépő pesti forgalomban, csak a zsákutcákat nem kedvelem. Az a baj, hogy egy barátságos zuglói zsákutcában lakunk. Békésen bólogatnak felém a hatalmas gesztenyefák, agytompító hangerővel próbál egy heavy metal együttes a stadionban, én meg nyugodtan indulok Vilivel. Panka szokásához híven előadást tart az óvoda életéről. „Nekem most három férjem van a csoportban…”. Lelki szemeim előtt azonnal megjelenik a felnőtt Panni, amint három vőlegénnyel az oldalán libeg a házasságkötő terem felé. Magamat is látom, mint háromvejes anyóst…– Csatttt! – ébredek föl a képzelgésekből. Az egész utca üres, én meg nekitolattam a mögöttem álló, árva Zsigulinak. A Zsigáról lepattogzik a festék, Vilikém lökhárítója úgy lóg, mint egy szomorú komondor farka. Mit csinál ilyenkor egy normális nő? Sírva fakad. Míg könnyezve töltögetem a betétlapot, a Zsiguli együttérző vezetője visszadrótozza Vili lökhárítóját. Wilhelm von Wartburg nyög, morog, de tűri a műtétet, mert Panka simogatja.
– Anyu nem tehet semmiről. Vilinek megtetszett a kék zsigulilány, és udvarolni akart – vihogtak este a gyerekek.
3.
Családunk szemefénye utálja az agárdi benzinkút környékét. Amikor először lerobban, ötezerért vontatják Pestre, tízezerért gyógyítják meg a Vili-szervizben. Így mulat egy ötgyerekes magyar család.
A második szívroham egy csillagfényes nyári estén ér minket ugyanitt. – Bum-bum-bumbumbumbum – ordít fel Vili váratlanul és orrán-száján dől a füst. A motorháza olyan forró, hogy a vasárnapi ebédet megfőzhetném rajta. A leállósávba toljuk, talán kihűl. Fölébrednek a gyerekek, kiszállnak, az útmenti árokban ugrálnak, birkóznak, közben százhatvannal húznak el mellettünk az Opelek és Volkswagenek. Olyan az agyam, mint egy beázott telefonközpont. Vad terveket szövök, végül lestoppolok egy autóbuszt. Most már két férfi piszkálja Vilit, engem beültetnek a kormány mellé, hogy nyomkodjam a gázpedált. Kedvenc autónk szökőkútként működik. Nyomom a pedált, a motorházból vízsugár lövell az ég felé. Nemcsak a gyerekek pukkadoznak a nevetéstől, én is hahotázom kínomban.
Aztán a buszos hazafuvaroz engem és a gyerekeket, útközben telefonálok egy autómentőnek.
– Otthagyta a férjét az út szélén? Ne csodálkozzon, ha egy szál gatyában visszük haza. Mostanában a lerobbant kocsik vezetőitől elveszik az értékeiket, leszedik róluk a ruhát – vigasztalgat meleg emberséggel a sofőr. Amúgy volt gatyája, sőt órája is. Csak pénze nem maradt.
4.
Ahogy telt, múlt az idő, Vili nemcsak anyagi romlásba döntött minket, de az idegrendszerünket is felmorzsolta. – Értsd meg, öreg vagyok és beteges! A gyerekeid egyre nehezebbek. Kíméljetek egy kicsit! – suttogta a fülembe, ha kettesben maradtunk. A párom fülébe nem suttogott, vele csak kitolt. Csak azért is leállt a legnagyobb forgalomban. Dugó, káromkodás, ordítozás, amúgy magyarosan. Vili köhög, krákog, nem indul. Vontatás, Vili-szerviz, idegtépő várakozás. Későn érünk haza. A kertben langaléta, vékony árny imbolyog;
– Hol voltatok ilyen sokáig? Azt hittük, karamboloztatok – suttogja Krisztián furcsa, elvékonyodó hangon. Arca kisgyerekessé szomorodik… A lányok pirosak, a szemük karikás. Némán csimpaszkodnak a nyakamba, a kicsi félálomban ölel át. – Azt mondták a hülye nagyok, hogy baj történt veletek…
Az öt gyerek fürtökben lóg rajtunk. Összeborulva állunk, percekig szólni sem tudunk a meghatottságtól. Imádom őket…, és életemben először gyűlölöm Vilit.
Szomorú végkifejlet
És lőn csoda, deus ex machina, isteni, beavatkozás. Egy svájci ismerősünk megunja a kilencéves Mitsubishi kisbuszát, és eldönti, hogy véget vet a hajmeresztő Wartburg-kalandjainknak. – Nektek adom ajándékba, csak gyertek érte, hipp-hopp!
Nem kaparjuk össze hipp-hopp a benzinre valót, de egy jó hónap múlva már az ablakunk alatt pöffeszkedik öregecske daliánk, a nyolcszemélyes kisbusz. Újból indiánüvöltés, boldogság, keresztelő. Mitsubishi Misi lesz a becsületes neve.
– Vilit is megtartjuk! – szögezi le Panka.
– Remek! A család jár Misivel, anyu meg Vilivel! – jelenti ki Zsófi.
Ember tervez, a jóságos állam végez. A vám, az ÁFA hatalmas összeg. Akkor tudjuk kifizetni, ha eladjuk Vilit.
Happy end nincs!
Dúl a családi háború.
– Nem adhatjátok el, olyan hűséges volt hozzánk!
– Mindent lecipelt a nyaralóba!
– Még a hűtőszekrényt is!
– Ő vitte Pannit a fülészetre éjszaka!
– Anyu, úgysem bírod ki! Te még a lila esernyődet is megsirattad, amikor elveszett.
– És ha rossz ember lesz az új gazdája?
– Nem is veszik meg, elég ócska szegény.
Nem tehetünk mást… Amikor a párom elindul vele az utolsó útjára, könnyes szemmel állunk a kapuban. – Jól van no, ne bőgjetek! Nem haragszom rátok. Pompás volt együtt – pöfögi búcsúzóul, majd örökre eltűnik behemót alakja a Stefánia út forgatagában.
V. Kulcsár Ildikó
Kiemelt kép: Getty Images