Igazán csak a katarzisok változtatják meg az embert, amikor valami megrendítő dolog történik vele – mondja a színésznő, aki a költözéstől a járványig mindenben a miérteket keresi.

1998. december 1. Hittek bennem

Nagyon szerettem volna bekerülni a Színművészeti Főiskolára, ahol fantasztikus mesterek tanítottak, de sajnos nem sikerült. Elbizonytalanodtam, nem tudtam, lesz-e belőlem színész, sokat vacilláltam, tényleg erre vezet-e az utam, ahogy érzem, vagy csak becsapom magam. Aztán felvettek a Bárka Színház Stúdiójába, és a társulat megszavazta, hogy a Lila Ákácban, amit Simon Balázs rendezett, én játsszam a női főszerepet, Tóth Mancit, majd megszavazták azt is, hogy szerződtessenek le a színházhoz teljes értékű tagnak. Hatalmas lépés volt nekem, hogy hittek bennem, ráadásul csodálatos barátságokkal is gazdagodtam.

2000 júniusa: Az üres ház

A szüleimmel sokat költöztünk, utoljára Dömsödön laktam velük. Már nem voltak együtt, amikor anyukám tizenhét év után úgy döntött, eladja a házat, hogy új életet kezdhessen. Akkor már Budapesten „színházaztam”, mégis oda kötöttek a gyökereim. Ez a költözés zárta le a gyerekkoromat. A szállítók lehordták a bútorokat, anyukám követte a teherautót, én pedig összesöpörtem az üres házban. Álltam a teraszon, ahonnan az egész Duna-kanyart be lehetett látni, és megrohantak az emlékek. Bezártam az ajtót, és elindultam a felnőtt életembe.