Májusban szerte a fővárosban látni lajosmizsei epret áruló standokat, előttük rendszerint türelmes vevők várakoznak. Az ízes, zamatos, mézédes, ragyogóan piros hazai eperfajták legjobbjait árusítják itt. Számos család él a bő termésből, őket ilyentájt a pirkadat és a naplemente is az eperföldön éri.

A határ csendes, a pára fölszállt. A fű harmatja sem áztatja már át a vászoncipőt. Bács-Kiskun határán, a Duna–Tisza közi homokhátságon, a hatalmas kékség védelmező boltozatként őrzi a hosszú, végeláthatatlan parcellákat, a hektárokon át zöld sávként nyújtózó sorokat. A piros, zöld, hosszúkás és kerek, kicsi és nagy eperszemek pedig mintegy főhajtást követelve csak akkor válnak láthatóvá, ha az ember odakuporodik a bakhátra ültetett tövek közé. Az eperszüretelők négykor keltek, öttől dolgoznak. Kezükben két vödör, a nagyobb és az apróbb termésnek. Azt mondják, aki szorgos és ügyes, napi 80-100 kilót is leszed, amit persze a kéz ujjai mellett estére érez a hát, a derék és a láb is.

– Kilenc éve járunk napszámba a férjemmel Marosvásárhelyről. Itt szinte már családtagnak tekintenek, megbíznak bennünk, tisztességesen fizetik a bérünket, bejelentenek. Itt lakunk a tanyájukon, helyben, az eperföld szomszédságában – tudom meg Horvát Rózsikától. Férje, Róbert bólogat és fogja a vödreit, indul a sorok közé. Délig, az ebédig, van még fél óra.

Gábor Mircs vidám fiatalember, azt mondja, alig volt tizenhat, amikor az első munkás nyarát Magyarországon töltötte.

– Tíz éve visszajárok Zetelakáról, ma már a feleségem és a négy éves kis királylányunk is jön velünk. Én dolgozom, mikor hol van épp a munka, ők meg pihennek, hűsölnek a tanyai szálláson.