Kedves Tanár úr!

Kétunokás nagymama vagyok. Örvendek, hogy az alvásról ír. Mi, tanulatlanok annak idején délután is lefektettük a gyerekeket, és este a tyúkokkal mentünk aludni. Korán kelünk ma is, falusi emberek vagyunk. Talán az informatikus szülők, fiam és menyem, az ön érvei hatására változtatnak. Ugyanis kilencéves iker unokáim este tizenegyre keverednek ágyba! Nekem egyenesen fájdalmas ezt látni.

Kedves kétunokás Nagymama!

Osztozom aggodalmában, hogy a fiatalok már nem követik a régiek életmódjához igazodó korai lefekvést és korai kelést. Magam is remélem, hogy az alvással kapcsolatos érveim meggyőzik a fiatal családot. Annál is inkább, mert amiket itt mint neuropszichológus mondok, azok mind vizsgálatokon, megfigyeléseken, kutatásokon alapuló tények: alátámasztják, hogy az alvás létfontosságú élettani funkciónk.

Az alvás alatti sokrétű, összetett folyamatokat ahhoz a helyzethez hasonlítanám, mint amikor a várostromlók nappal rontják, bontják, pusztítják a várfalat, s a várvédők egész éjszaka szorgalmasan javítják, pótolják, erősítik és magasítják; építik újjá a falakat. Az agyunk eme funkcióit évmilliók alatt a sötét éjszakákra alakította ki. Ezért kell minél csendesebb, elsötétített körülményeket biztosítani, hogy az alvást segítő hormon (a melatonin) jóságos hatásával biztosítsa teljes értékű alvásunkat. Ahol alszunk (különösen ahol a gyerek alszik), semmilyen elektromos műfény ne világítson! A búcsúpuszinál a mobilt, tabletet meg a többit, előzetes megállapodás alapján, a felnőttek vigyék ki a szobából. Ez is, mint minden, csak szoktatás kérdése. (Ne legyenek illúzióink: a legújabb képernyős készülékek fényhullámtartománya a legébresztőbb hullámsávra van beállítva! A piac nem kímél, de még mi döntünk!)