Majd megüti a guta. Elborítja a vér az agyát. Kidagadnak az erek a halántékán. Elönti az epe. Szikrázik a tekintete. Elvakítja a düh. Remeg az indulattól. Csak néhány nyelvünk plasztikus kifejezései közül, amelyek a düh és a belőle fakadó frusztráció testi „tüneteit” teszik érzékletessé. De mi történik valójában a szervezetünkben rövid és hosszú távon, amikor mérgesek vagyunk? Szabó Judit Nikoletta írása.
Sietünk leszögezni: bár a dühöt hagyományosan negatív érzelemként aposztrofálják, a harag egyáltalán nem az ördögtől való! Eredetileg a stressz által kiváltott „harcolj vagy menekülj” válasz „harcolj” pólusán nagyon is gyakorlatias funkciója van: arra készít fel, hogy ártalmatlanítsuk az ellenséget. Mozgósítja a szervezet energiaraktárait, több vért pumpál a vázrendszerbe, kiélesíti az érzékszerveket, tesztoszteronnal önt belénk kurázsit, és adrenalinnal készít fel a várható fájdalomra. Míg történelmünk hajnalán meglehetősen nyilvánvaló ellenségek közelsége váltotta ki ezt a választ, ma sokszor egy irodai incidensre is így reagálunk.
Ne vegyük a szívünkre!
Vérmérséklettől és főleg neveltetéstől függ, hogy szabad folyást engedünk-e feszítő haragunknak, vagy „lenyeljük a békát”, és csak belül dohogunk tovább. Az orvostudomány álláspontja szerint az elfojtás károsabb, mint a düh megélése és kommunikálása.