Ahogy csitul az ember szíve, és végleg feladja a harmincasok émelyítő illúzióját (miszerint sosem múlik el a fiatalság), és nincs már több alibi a középkorúságra, akkor mintha egyre szűkebb és rövidebb lenne minden, szürke lesz az élet, és kopott. Megannyi „jó lesz az úgy” élethelyzet, repedező hétköznapok, „kettőnknek minek” ünnepek, hideg ebédek, ruhában alvás a tévé előtt.

Mi a feleségemmel mindent elhúztunk, fecséreltük az időt, ifjúságunk, e zöld vadont, ahogy oly sokan a generációnkból, szabadnak hittük, és öröknek. Későn találkoztunk, és mivel temérdek meglepetés ért már minket, féltünk, egymástól és magunktól is. Mire felengedett a félsz, kis híján kifutottunk az időből. Ha zsenge fiatalokkal találkozom, zsolozsmázni kezdek nekik: legyetek szülők hamar! A gyerekre sosincs alkalmas idő, mindig lehet tágasabb nappali, kisebb költség, több fokozat és ösztöndíj, így aztán a gyerekre minden idő alkalmas. Lányok, fiúk, ne várjatok, ha az élet jönni akar, szeressétek és örüljetek neki! A gyerek nem csak a rumlik természetét, a szétesett élet és otthon zűrzavarát alakítja át másfajta szétesettséggé (ami sokkal vidámabb és szerethetőbb felfordulás, mint amit a társas magány hozott), de a szűk napok is újra kapnak levegőt.