Lev Tolsztoj, az írófejedelem, a szeretet apostola azt írta a naplójába, ha majd haldoklik, figyeljék az ujját! Ha megmozdítja, van túlvilág, ha nem, akkor nincsen. De semmi sem úgy történt, ahogy eltervezte. Húszéves huzavona után elmenekült hazulról. Nem bírta ki a családját, főleg a feleségét. 

Fogta magát, s éjszaka eszeveszetten elrohant hazulról. A titkárja meg futott utána egy kofferrel. A nyolcvankét éves öreg nem vitt magával meleg sapkát. Megfázott. Először valami kolostorban húzta meg magát, majd onnan is tovább loholt, mert félt, hogy a felesége a nyomára bukkan. El akart tűnni.

De nem jutott messze.

Egy idegen állomáson – Asztapovóban – letámogatták a beteg vénembert a vonatról. Az állomásfőnök átadta neki a szobáját, ahol haldokolni kezdett az agg próféta.

Az asszony először öngyilkos lett, de kihalászták a kastély tavából, s amikor megszáradt, azonnal ura nyomába eredt.

Ekkor már nagy tömeg, sajtó, turista, még a korabeli Fox filmhíradó is körülvette a haldokló zsenit, de senkit nem eresztettek be hozzá.

Főleg a nejét nem. A titkár tartotta vissza. Azt mondta: „Ne haragudjon, asszonyom, de ha Lev Nyikolájevics meglátja önt, menten meghal.” A nő eszelősen zokogott. Üvöltött. Egy életet leélt mellette, sok gyereket szült neki, munkatársa volt, minden kéziratát sokszor lemásolta… Mi az, hogy ő nem láthatja egyetlen társát, egykori szerelmét és urát?! Félrelökte a titkárt, a csendőrt, odatörte magát az ablakhoz, kendőjével letörölte a koszt, és eltorzult, síró arccal bebámult a homályba.

A haldokló író alélt pillantást vetett az ablakra.

Már nem tudta, hogy amit lát, az valóság-e vagy vízió.

De amikor megpillantotta vén felesége arcát, azt kiáltotta: – Oj! – és menten elvesztette eszméletét.