Ljudmila Petrusevszkaja, orosz írónő nemrégiben Budapesten járt. Ő a szerzője a Három lány kékben című darabnak, amely a nyolcvanas évek végén fémjelezte a budapesti Katona József Színházat. A „Katona” óriási sikerét, Csehov Három nővér című darabját követte ’87-ben, mindkettőt Ascher Tamás rendezte. A szovjet hétköznapok viszonyairól szólt. De leginkább a saját életünkről.

Egy hölgy jelenik meg széles karimájú, lila kalapban, ragyogó kék szemekkel, méltóságteljes tartással. Kezeit viszont bakfislányként kulcsolja össze maga előtt, tipegős léptekkel suhan. A szoba túlsó végéről bámulom. Húsz percet vártam rá morgolódva: mit képzel ez a nő, el van szállva? Most egyetlen pillanat alatt rádöbbenek, én vagyok elszállva; soha nem lesz arról fogalmam, hogy mit képzel, mit gondol, hova tart. Mint valami ősjelenség libben be, függetlenül időtől, tértől, rendtől, realitástól. Asszony, tündér, boszorkány, nő, bábuska, kohold. Ilyen csodalényeket álmodtak műveikben az orosz irodalom örök klasszikusai, Tolsztojok, Gogolok, Csehovok. No meg Petrusevszkaják, ha az illető nem éppen maga volna az elmúlt fél évszázad egyik irodalmi legendája, mondhatni, ikonja.