– Papa, mielőtt én nem voltam, ti azt akartátok, hogy én szülessek meg? – tette föl nekem a fogas kérdést a 8 éves Berni a minap. Vettem egy mély levegőt, és nem mondtam semmit, mert hirtelenjében nem tudtam, mit is kellene mondanom. Arra gondoltam, ha azt felelem, hogy nem konkrétan őt akartuk, hanem teljesen mindegy volt, akkor lehet, hogy úgy fogja érezni, ő nem egy tervezett és kívánt gyerek, és ez negatívan befolyásolja majd az énképét. Esetleg elbizonytalanodik a létének okát illetően, megrendül a bizalma a világegyetemben, és búsulásnak adja a fejét. Ha viszont azt mondom, hogy igen, konkrétan őt terveztük és akartuk, akkor nem mondok igazat neki, mert a születése pillanatáig azt sem tudtuk, fiú-e, vagy lány. (Megnézhettük volna, de nem tettük.) Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, míg végül a következőket mondtam:

– Én is és a mama is nagyon örülünk, hogy te lettél a gyerekünk, de ezt nem tudtuk és nem is mi akartuk így. Te ajándék vagy nekünk, a jó Isten ajándéka, amiért elképesztően hálásak vagyunk mind a ketten – mármint édesanyád és én.