Belém égett az a pillanat, amikor fekszem a kanapén a pár hetes kislányommal, a nap átvilágítja a szobát, körülöttünk pedig óriási kupleráj, ami kivételesen egy cseppet sem zavart. Kilenc évvel korábban, az első lányom születése után ezt a luxust egyszerűen nem engedtem meg magamnak. Amikor a kicsi végre aludt, én őrült tempóban zakatoltam végig a lakáson a porszívóval, főztem ebédet, teregettem ki, majd a zuhanyzásra – amire annyira vágytam reggel óta – nem is maradt időm.

Azt éreztem, semmire sem elég a 24 óra, főleg úgy, hogy abból jó, ha négyet töltöttem alvással.

Pedig aludni mindennél jobban szerettem. Mindig azt vártam, hogy apa hazaérjen és folytathassam az ámokfutást, ahelyett, hogy azt tettem volna, amire igazán vágytam: a gyerekkel töltött időre, az anyaság megélésre.

Mámorító babaillat

Kis idő után engedtem a csábításnak, és lám, egyre jobban éreztem magam, de ehhez sok-sok hétnek kellett eltelnie. 28 éves voltam, épp megkaptam egy szuper állást, és úgy éreztem, kicsit azért lennék ott is: az ötleteléseken, a fotózásokon, na és a közös ebédeken. A bulik hiánya is néha villámcsapásként nyilallt belém – főleg, amikor rájöttem, hogy épp szombat este van. 9 évvel később már sehol máshol nem akartam lenni, csak a babaillatú szobában, megérteni a gügyögést és csodálni azt a kis lényt, akinek létezése felülírta a mosatlan ruhák, koszos edények realitását.

Magam is meglepődtem, mennyire jó egész nap a mellkasomon pihentetni, csak együtt lélegezni vele. Sokszor meg is kaptam, hogy majd jól elkapatom, de ez sem érdekelt.

Minden lelkiismeret-furdalás nélkül feküdtem mellé a délutáni alvásnál, vagy rendeltem ebédet főzés helyett. Élveztem minden pillanatát a babázásnak, de persze annak a biztonságnak a tudatában, hogy két évig nem megyek vissza dolgozni. Így mentünk hosszú, és még annál is hosszabb sétákra, akár napjában többször is a játszótérre, építettünk várat, kúsztunk, másztunk, kutattunk friss gyümölcs után a piacon.

A kész csoda

Nem engedtem abból, ami nekem jól esik, és szerencsére a férjem is maximálisan támogatott ebben. Ha nem volt tiszta ing a szekrényben, finoman jelezte, vagy ő indította el a programot. Mindketten tudtuk, ő lesz az utolsó babánk, mivel 37 évesen terhességi diabészeteszem lett, ami nagyban megnehezítette várandósságomat, ráadásul több probléma is felmerült közben, ami miatt egy hónappal előbb jött világra a mindössze 2,5 kilogrammos csoda.

Örültünk, hogy jól van, hogy én jól vagyok, és ettől mindnyájan jól voltunk.

A nővérkéje szerette babusgatni, fürdetni, és újra elkezdett hinni a Mikulásban, ugyanis éveken keresztül egy kistesót kért tőle. A nevelt fiamat, aki 17 évesen kapott újabb testvért, szintén nagyon hamar levette a lábáról. Akármilyen morcosan jött haza a gimiből, a kicsi mosolyt tudott csalni az arcára. Lehet, hogy giccsesen hangzik, de ott voltunk boldogan, szeretetben, még ha a szobában a ruhakupacokat időnként talajtornászokat megszégyenítő módon kellett átugrani. De ez senkit sem zavart, legfőképpen engem nem, mert közben minden tele lett élettel, és tudtam, semmiről nem maradok le. Sőt.

A kiemelt kép illusztráció: Getty Images