A sokadik eredménytelen nyilatkozatkérő telefonhívás igazolta a feltevést: a szerzői jogok ügye kényes téma. Az olvasó nem is sejti, hogy a kezében tartott mű kiadásában a legkeményebb munka sokszor jogi természetű. Így viszont rögtön érthető, miért nem mesélnek a könyvkiadók a szerzőkről, még kevésbé a jogörökösökről. Elvégre éppen az ő bizalmukat igyekeznek megnyerni és megtartani.

A pont, ahonnan elindulunk az, hogy minden mű, legyen vers, regény, festmény, dal vagy szimfónia, az alkotó tulajdona, a közkinccsé tétel csupán a befogadásra vonatkozik. Magyarországon és a világban szinte mindenütt ez a tulajdon az alkotó halála után hetven évig áll fent, vagyis addig minden közléshez – jogi nyelven felhasználáshoz – a szerző vagy a jogörökös beleegyezése szükséges, és őt illeti a bevételből kialkudott összeg is.

Ez a tényállás – ha már jogról van szó –, és itt jönnek is a kérdések. Mert tudja valaki, ki a jogörököse Vas Istvánnak? Vagy Radnótiné Gyarmati Fanninak? Kivel kell tárgyalni, ha egy kiadó Weöres Sándor-verseket adna ki? A felsoroltaknak ugyanis nem volt gyerekük, így a potenciális felhasználóknak, legyenek könyvkiadók, rádiók, irodalmi estet készítők, meg kell találniuk a jog tulajdonosát, és megegyezni vele. Bartók Béla esete a leggyakrabban említett elrettentő példa, az ő jogutódai (fiai, majd egyikük keresztfia) legendásan kacifántos szakmai feltételeket támasztottak, megakadályozva több színházi előadást és hangfelvételt. Vagyis a szerző és művei utóéletének szempontjából sorsdöntő a jogörökös mértéktartása, alázata, ízlése és a pénzhez való viszonya.