1944, Franciaország náci megszállásának időszaka. A fiatal zsidó nő, Sarah szemszögét követjük, akit az auschwitzi táborba visz a vonat, miután kisbabáját végső kétségbeesésében egy francia pályamunkásra bízta.
Párizsból Auschwitz felé, 1944. május 30.
Sarah
– Jaj, Istenem, ne! Jaj, ne! – zokogta-sikította fülét befogva, szemét lehunyva, fejét ingatva Sarah. Hát mit művelt a gyerekével? Milyen anya az, aki erre képes? Elment az esze? Nem gondolta át rendesen a dolgot. Azt egyből látta, hogy a férfi, aki elborzadva nézi őket, nem a nácik embere, de nem is fogoly, hanem pályamunkás. És azt is látta, hogy rendes ember, különben nem nyomta volna a kezébe a babát; dehogy adta volna oda csak úgy akárkinek! A szemébe nézett, és egyből tudta, hogy kedves, jólelkű ember. David biztos meg fogja érteni, hogy nem volt más választása… Apropó, gyorsan meg kell keresnie Davidot! Drancyban különválasztották őket, és azóta sem látta a férjét sem a zsúfolt buszon, sem az állomáson. Muszáj elmondania neki! Biztos örülni fog, hogy a fiuk nem ebben a marhavagonban sínylődik.
A vonat elindult. Egy könyök Sarah bordái közé fúródott, és az addiginál is hangosabb sikoltozás tört ki.
– Fermez vos gueules! Fogjátok be! – kiáltotta valaki. – Most már késő!
Igen, már késő, már megtette, amit tett, és Samuel nincs sehol. Üres a keze, senkit sem szorít magához a karja, és zsibbadt, érzéketlen az egész teste, üres váz csupán. De jobb is, ha eltompítja, elzsibbasztja magát, a tompultság védelmet nyújt. A teste, a porhüvelye itt van a marhavagonban, de a szíve és a lelke mindig Samuellel marad! És valahogy visszatalál majd a fiához, ha addig él is…
– Sarah, te vagy az? – kérdezte valaki, és meghuzigálta a ruhaujját egy kéz.
Sarah kelletlenül a hang irányába fordult. A nő mintha ismerős lett volna, de nem igazán tudta hova tenni.
– Én vagyok az, Madeleine. Az iskolából.
– Madeleine Goldman! – Sarah, miután kimondta a régi ismerős nevét, kizökkent a révületből.
Madeleine megragadta a kezét, és könnyes szemmel azt kérdezte:
– Hova visznek minket?
