Több. Egy, amiben sok gyereket szül, mert demográfiai a válság. Egy, amiben hivatásának él, szakmájában sikeres, és néha van ideje magára, töltődni is. Miért szülnek ma később a nők, ha egyszer tudják, mi rá az ideális kor? Mi más dolgunk lehetne az életben, miért hagyjuk egyre későbbre? És mi más dolguk van eközben a férfiaknak, akik nélkül nem megy… vagy mégis? Rácz Zsuzsa írása.

A rendes éves rákszűrésen egy pörgős, szőke copfos, fiatal nőgyógyász nővel hozott össze sors, aki a lányom lehetett volna. Közel vagyok a klimax kimaxolásához, érdeklődtem, mit tehetek hormonjaim pótlása érdekében. Lelkesen sorolta a lehetőségeket, kiemelve egy méhen belüli hormonpótló eszközt mint tapasztalatai szerint a legbeváltabbat. Rákérdeztem: „Jól értem, hogy ez egyben fogamzásgátló eszköz is?”

A szőke copfos felnézett a laptopjából, és kedvesen így szólt: „Persze. De ennek az ön korában az égvilágon semmi jelentősége nincs.”

Puff neki. Nekem.

Életünkben először találkoztunk, nem tudhatta hát, hogy már túl vagyok azokon az éveken, amikor éjjel-nappal reménykedtem, hogy lesz még harmadik gyerekünk. Negyvenpluszosan is hittem, hogy lasztminitben, de bejelentkezik Hármaska, két lányunk születése után. A kisebbiket negyvenévesen szültem, könnyen- gyorsan, joggal reménykedtem hát, akad még ott bőven petesejt, amelyik meg akar termékenyülni… A férjem azonban megvétózta. Nukleáris család vagyunk, egyetlen, távol élő nagyszülővel. Drágám, szólt a férjem, még egy gyerek, és meg fogunk dögleni a kimerültségtől. Mi így, négyen vagyunk kerek egész…

Nehéz volt elfogadni. Tapasztalataim szerint nem csupán nekem, a legtöbb nőnek kínkeserves megélni a termékenysége múlását. Hiányát pedig – legtöbb esetben – egyenesen traumatikus.

Így aztán nem kezdtem bőgni, mint a vadszamár a nőgyógyász megjegyzése miatt, csak ennyit mondtam, röhögve: „Amíg élek, remélek…”

Megszülném, nem tudnék lemondani róla, ez biztos. Mert hát ki mondja meg, meddig szülőképes egy nő? A tények unalomig ismertek: harmincéves korig ideális szülni, 35 fölött minden évvel rohamosan nő a genetikai rendellenességek kockázata és csökken a teherbe esés esélye… Ugyanakkor a nők szerte Nyugat-Európában egyre később, ma már átlagban közel harmincévesen vállalják első gyermeküket, így a babázás évei is kitolódnak.

Miért később?

A válasz, minden ezt övező ellentmondás és ádáz ideológiai vita ellenére, szerintem egyszerű: a női életpálya azzal, hogy cirka száz éve szabadon tanulhatunk, lehet önálló hivatásunk, szakmánk, keresetünk, radikálisan, végérvényesen megváltozott. Régen – de még a hetvenes években is – a „rendes nő” huszonévesen szült. Ma már a tanulási és szakmai lehetőségek bővülésével a huszonévesek jelentős része tanul. Hazánk büszkélkedhet az EU-s országok közül arányosan a legtöbb diplomás nővel, megelőzve a férfiakat. A többség azon van, hogy beváltsa az ígéretet, amelyre tehetsége, szorgalma szakmailag feljogosítja. Fájóan sokan ezt nem hazánkban remélik megvalósulni, elmennek. Vajon melyikünk ne szeretné ugyanazon lehetőségeket a lánya, mint a fia számára? Ám mivel csupán a nők tudnak gyermeket világra hozni, és csak bizonyos korban, társadalmunk szinte teljes egészében ránk tolja a felelősséget az utánpótlásért…