Huszonhárom éven át láthattuk dr. Balogh Nóra szerepében a képernyőn. A Barátok közt véget ért, ám Varga Izabella tele van tervekkel és álmokkal, amelyeket – elnézve derűs és céltudatos személyiségét – minden bizonnyal valóra is vált.

Amikor telefonon megbeszéltük találkozásunk helyét és idejét, ön nagyokat kacagott. Ennyire vicces lettem volna, vagy különben is sokat nevet?

Igen. Gyakran nevetek, szívből, hangosan. Ez családi vonás. Anyai nagypapám kovács volt. Minden reggel arra ébredtünk, hogy csengeni kezd az üllő, ő pedig vidáman fütyörészik. A nagymamám menetrend szerint lélegzetelállító süteményekkel szerzett örömöt mindannyiunknak, imádta nézni az elégedett arcunkat. Apai nagyanyám sokszor vigyázott rám. Bolondozott, vetélkedőket rendezett, szerettem, amikor viccesen áriákat énekelt. Nagyapa pedig harmonikázott, és mindig valami csibészségen járt az esze. Huncut szeme volt.

És mikor sírt utoljára?

Ó, az utóbbi időben elég sokszor. Érzelemvezérelt ember vagyok, és nem félek ezt kimutatni. Nem csak akkor potyognak a könnyeim, ha szomorú vagyok, hanem akkor is, ha nagyon boldog. Szipogok, ha valamin meghatódom, és mi sem természetesebb, hogy kibuggyannak a könnyeim, ha búcsúzni kell. Egy hosszú, meghatározó korszak zárult le az életemben, millió emlék kavarog bennem.

Ön szép nő. Vannak ennek hátrányai?

Ezzel kapcsolatban érdekes útravalót kaptam édesapámtól. Amikor kezdett kibontakozni a nőiességem, gyakran mondogatta: ne csak szép legyél, hanem okos is. Ez a mondat belém ivódott. Emiatt aztán a külsőm huszadrangú dologgá vált az életemben. Mindig sokkal jobban örültem annak, ha az egyéb tulajdonságaimat értékelte a környezetem.

A kérdésemben arra céloztam, hogy egy csinos, jó megjelenésű nő bizonyára gyakrabban van kitéve férfiak otromba közeledésének, zaklatásának, beszólásainak. Ilyesmiknek sosem volt szenvedő alanya?

Nem mondhatnám. És ennek valószínűleg az az oka, hogy a televízióban látható karakteremnek és a saját jellememnek köszönhetően is engem kimért, tiszteletet parancsoló és elváró nőnek ismernek. Ezért nagyon kevesen közelítenek hozzám otrombán, kellemetlenül, netán erőszakosan.

Az interneten az olvasható önről, hogy a délszláv háború idején katonai felderítő búvárnak osztották be.

Ez csupán egy besorolás volt. Annak köszönhettem, hogy évek óta a helyi búvárklub tagja voltam. Másokat ápolónőnek vagy szakácsnak „neveztek ki”, de ez nem jelentett valódi szolgálatot. Egy percig sem voltam katona. De szeretném arra kérni, hogy a délszláv háborút egyszer s mindenkorra ejtsük. Erről nem akarok beszélni, a téma sokkal mélyebb annál, semmint hogy egy interjúkérdés válaszában ki lehessen fejteni, és máig fájdalmas. Megköszönöm, ha nem emlékeztet rá.

Mikor és miért határozott úgy, hogy Magyarországra költözik?