A rekkenő nyári hőségben nehéz felfogni, de több szibériai településen telente olyan kemény a hideg, hogy a befagyott folyókon KRESZ-táblákkal szabályozzák a közlekedést, és mínusz ötven foknál a gyerekeknek sem kell iskolába menniük. Az egyik legészakibb városban néha érdemes a póznákba kapaszkodni, különben a csúszós járdán visszafújja az embert a szél.

„Erősebbek vagyunk a természetnél. Harcosok vagyunk. Menj végig a Lenin sugárúton tél közepén! A körmöddel kell a falakba kapaszkodnod. A nők bevájják a sarkukat a hóba, hogy ne fújja el őket a szél. Ez a város nem a gyöngéknek épült” ‒ kuncog egy női hang az Olvadó lelkek című dokumentumfilmben, amely az északi sarkkörön túli szibériai iparvárost, Norilszkot mutatja be. Itt a tél kilenc hónapig tart, az éves átlaghőmérséklet mínusz tíz fok, az év kétszázötven-kétszázhetven napján hó borítja az utcákat, gyakoriak a hóviharok. Mértek már mínusz ötvenöt fokot is. Decembertől hat hétig nem kell fel a nap, nyáron másfél hónapig nem nyugszik le. „Télen mindig sötét van, aminek nemcsak hátrányai vannak: a benti meleggel együtt meghitt légkört teremt ‒ mondja egy fodrásznő. ‒ Mindenki álmosságra panaszkodik. Én szeretem a sarki éjszakát, olyan szép. A lámpafény a főúton… Viharos szél fúj, de annak is megvan a bája. Lelassulunk. Minden nyugodtabb. Téli álmot alszunk. Aztán tavasszal felébred a város. Úgy nézünk egymásra, mintha akkor kelne fel először a nap.”

A következő jelenetben egy fiatal menyasszony haját rakja rendbe az esküvőre. Arról beszélgetnek, hogy régebben a családjuk zöldséget termelt az üvegházakban, meg hogy a menyasszonyt gyerekkorában a papája elvitte az állatkertbe. „Később az állatok elpusztultak a hideg miatt ‒ veszi át a szót a fodrász. ‒ Ha állatkertbe kívánkozom, elmegyek a kisállatboltba. Sétálgatok, fotózgatok. Olyan, mintha megszöknék innen.”