1944, Dél-Franciaország, a náci megszállás időszaka. Charlotte szemszögéből követjük az eseményeket, aki szerelmével, Jean-Luckel és Samuellel, fogadott gyermekükkel – egy zsidó nő babájával – menekül az országból. Florentino, a segítőjük nyomában utolsó erejükkel sikerül átkelniük a Pireneusokon. Várja őket Spanyolország és egy új élet…

Dél-Franciaország, 1944. június 3.

Charlotte

Lehet, hogy Florentinónak végső soron igaza van, és jobb, ha várunk az átkeléssel. Hiszen ez az út legveszélyesebb szakasza, és így legalább lesz időnk erőt gyűjteni, mielőtt nekivágnánk.

Úgy egy órája gyalogolunk, amikor a passeurünk instrukcióit követve letelepszünk egy hatalmas, kerek kő mögé, amely egy kicsivel távolabb van a parttól. Megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem, örülök, hogy pihenhetek egy kicsit, igaz, egyikünknek mindig ébren kell lennie. Rettegek, hogy el fogok aludni őrködés közben, hiszen úgy kimerültem, hogy már menet közben kis híján lecsukódott a szemem. Ezért úgy intézem, hogy akkor kerüljek sorra, amikor meg kell etetni Samuelt. Mostanra ráéreztem a dolog nyitjára, és szeretem nézni, ahogy a kicsi kortyolgat az üvegből. Ilyenkor egyre álmosabb a szeme, az ujjacskái pedig úgy nyílnak-csukódnak, mintha valami markolásznivalót keresne. Odanyújtom a mutatóujjamat, ő pedig egyből elkapja, és úgy csimpaszkodik belém, mintha félne, hogy mindjárt eltűnök. Elfacsarodik a szívem a ragaszkodása láttán.

– Ne félj, nem hagylak el! – suttogom. Cumizás közben rugdos a két kicsi lába. Megfogom az egyik lábfejét, és a számhoz emelem.

Délután továbbhaladunk a folyó mentén. Közben éberen figyeljük, hogy nincsenek-e a közelben járőröző katonák. Az áradó folyóra rá sem merek nézni, mert félelemmel tölt el, amelynek hatására szaporán, majd lassan, majd ismét szaporán ver a pulzusom. Már suttogva sem tudunk szólni egymáshoz, mert a folyó zúgása elnyomja a hangunkat.