Az is igaz, hogy mi, a padon ücsörgő szülők sem tudtunk semmi másra figyelni, csak a két, felhőtlenül játszó gyerekre, akik úgy kacagták be a teret, hogy azt öröm volt hallani. Közben persze kiderült, hogy Maja két évvel idősebb, már óvodába jár, és imád csúszdázni. Egész komoly párbeszédek hangzottak el egy-egy olyan kérdés után, mint például: „Szoktál várat építeni?”, vagy: „Szereted a Jégvarázst?”. Az a gyerekünk, aki legtöbbször minket is rávesz a közös játékra, ránk se hederített,
nem hiányoztunk abból az összhangból, ami nem több, mint három perc alatt alakult ki közöttük.
Azért is volt ennyire meglepő, egyben megható, mert Minka egyáltalán nem barátkozik könnyen, idegenekkel sokáig távolságtartó, de Maja valamit tudott. Kérdezni, figyelni, nevetni és nevettetni. Még az előkerült nutellás palacsinták sem zökkentették ki őket.
Játszótéri tervek
Másfél óra mászókázás, hintázás, homokvárépítés, fogócskázás után Majának mennie kellett. A búcsúzás nagyon nehezen ment, ötször visszafordult, Minka integetett, kiabált utána. Közben többször lefixálták, hogy legközelebb is ugyanitt játszanak, és majd tüzet is raknak (azért annak örültem, hogy ez az ötlet csak így utólag jutott eszükbe). Kiderült közben az is, hogy a család messze lakik, csak éppen erre jártak, így igen kevés esély van egy következő játékra. Minka azóta is várja, emlegeti, és még az sem zavarja, hogy a kislány végig Rékázta. Pedig a névtévesztés máskor nagyon kiakasztja, de ezúttal még az új fehér póniját is önzetlenül oda ajándékozta volna barátságuk zálogaként.
A bárpultnál…
Azon az estén elgondolkodtam, milyen jó lenne, ha a felnőttek is könnyen barátkoznának.
Milyen jó lenne csak úgy barátkozni, minden szándék, terv nélkül. Csak úgy.
Ha nem zárnánk be ennyire az idegenekkel, és nem azon gondolkodnánk, vajon milyen érdek vezérli a másikat, hogy megszólított. Néhány éve a kedvenc szórakozóhelyemen rendszerint a pultnál ültem le, szerettem nézni a forgatagot, hallgatni őket, és akkor én is sok emberrel beszélgettem. Fiúkkal és lányokkal, vidámakkal és szomorúakkal, minden szexus és hátsó szándék nélkül. A felfokozott hangulat, a fröccsök (vagy csak a szabad esték hangulata) ledöntötték a gátakat, és őszintén beszélgettünk. Milyen jó is volt az.
Falak, amelyek csak ledőlnek
A dédszüleim annak idején sokat meséltek arról az angyalföldi társasházról, ahol annak idején éltek.
Kapcsolódó
A második gyerek csodája
A lakók félig a gangon töltötték az életüket: megvolt, hogy mikor, ki porolja a szőnyegét, megbeszélték egymással, ki mit főz, sőt az sem zavart senkit, hogy a földszinti bácsi minden vasárnap a lavórban áztatta a lábát, miközben a heti sajtót szemlézte. Talán ezért is tetszett meg nekem egy másik angyalföldi társasház, az, amelyben most élünk, és ahol a lakók nagy részét ismerem: felderülünk, ha összefutunk, és egyszerűen imádom, amikor a fullasztó nyári éjszakákon kint ücsörögnek a gangon. Kicsit olyan ez, mint a régi bárpult, még a hangerő is hasonló, persze itt a távolság és nem a hangos zene miatt. Innen kilépve megint érzem a falakat ember és ember között, az elfordított tekinteteket, a barátságtalan beszólásokat, a ridegséget.
Ezért (is) jó a játszótér!
Ott egy kislány – mint például Maja – meg tudja változtatni az egész délután hangulatát, és vissza képes adni a hitemet abban, hogy egyszer mindnyájan képessé válhatunk Majává és Minkává válni, akik azon a napon egy rövid szemkontaktus után örök barátságot kötöttek. Még, az se baj, ha soha többet nem is találkoznak újra.
Kiemelt kép csak illusztráció: Getty Images
