Egy péntek este döntöttünk Mads Mikkelsen (a dánok egyik legexportképesebb színészét számtalan filmben láthattuk, például a Gengszterek fogadójában, az Ádám almáiban, a Casino Royalban, A vadászatban, a Hannibal című sorozatban) új, a Még egy kört mindenkinek (Druk) című filmjénél. A színész nem csak piszok jóképű (bevallom, ő az én Brad Pittem), de színjátszásból is megint kitűnőre vizsgázott. Az is nagy élmény volt, hogy alig tizenötöd magunkkal ültünk a moziteremben, és adhattuk át magunkat az estének és a keserédes történetnek, de ez a majdnem el sem készült dán film hosszú ideje a legjobb filmélményem lett. Az elmúlt évek filmtermésének egyik legjobb fináléjával, amelyben az egykori balett-táncos Mads Mikkelsen olyat táncol, hogy leesett az állunk!
Fél óra sem telt el a játékidőből, és egy dán kisváros lakóivá váltunk, nem túl széles perspektívákkal:
megszokás, unalom, elromlott emberi kapcsolatok közt botorkálva, az egyébként karakteres és szerethető figurák közt,
akik egy középiskola valaha álmodni is képes, mára megfáradt, burn-out szindrómás tanárai. A fordulat minden drámai felhang nélkül egy parányi bizsergéssel indult, és mire észbe kaptunk, már egy fergeteges forgószél ragadt magával minden nézőt, magunkat is beleértve.
Fotó: Vertigo Média
Szalonspiccből részegség
Főszereplőink ugyanis kizökkenthetetlenül teszik oda a kisvárosi karaktereket. Miközben tökéletes balfékek, olyan mélyről jövően tiszta emberi arcélük van, hogy rögtön belopódznak a szívünkbe. Ez az igazi „magunkon röhögünk” tipikus esete: féljük is esendőségüket, aggódunk, hogy hőseink ne bukjanak el, de közben azért nevetünk is rajtuk, és persze magunkon. Az a rész például, amikor még csak a szalonspiccnél járnak, és arról beszélnek a szereplők, hogy ez még nem alkoholizmus, valószínűleg igen sok nézőnél betalál, és hoz felszínre kínos, de eltemetett kérdéseket.
Thomas Vinterberg rendező tökéletes érzékkel bontja ki mindegyikőjük egyéni tragédiáját, soha nem tukmál ránk annyit a drámából, hogy elfelejtené, mi péntek esti melodrámára ültünk be. A sztori szerint egy norvég – mi más! – nemzetiségű pszichológus elméletének hatására (Finn Skårderud norvég pszichiáter szerint az emberek a szükségesnél kevesebb alkohollal a vérükben születnek, szerinte, ha a véralkohol szintjük 0,5 ezrelék körül lenne, az alapvetően feljavítaná teljesítményüket – a szerk.) kezdenek először permanens szalonspicc állapotába kerülni, hogy bebizonyítsák, az alkohol felszabadítja az embert. És mint a mesében, a négy szárnyaszegett madár újra szárnyra kap, sőt belakják a teremtésben nekik járó égrészt, amitől a gimi sztártanárjaivá válnak, sőt főhősünk, Martin (Mads Mikkelsen) még masszívan tönkrement házasságát is mintha kimozdítaná a holtpontról.
Fotó: Vertigo Média
Precíz játékok ölelésében
Naná, hogy – Benedek Eleken szocializálódva – szeretjük a csodás elemeket, az első felhőréteget könnyedén átszakítjuk Mikkelsenékkel. Természetesen ott lüktet a szívünk a torkunkban, hiszen érezzük, ebből még komoly perecelés lehet.
De a varázsmese koreográfiája alapján még egy felhőréteg megy, főhőseink elhiszik, hogy masszívan beitalozva még magasabbra emelkedhetnek. Mi, nézők pedig már érezzük, hamarosan jön a mélyrepülés, még ha olyan jóleső érzés egy kicsit vitorlázni az örök kékségben.
És ezek az elképesztő színészek olyan precízen teszik a dolgukat, hogy nincsen sumákolás, velük kell menni a végsőkig.
Ha netalántán – önsorsrontásképpen – társadalmi drámára ragadtattuk volna magunkat kikapcsolódásként, ezután hümmöghetnénk, hogy legbelül megmondtuk, ugye nem lehet viasszal meg tollal, és hogy repülés, na, még mit nem! Vinterberg szerint azonban a megválthatóság az nem egy teológiai fogalom, hanem a hétköznapi élet része, legalább felerészt az emberi természet megértéséből és gyarlóságunk elfogadásából táplálkozik, szükséges hozzá egy tiszta, szenvedni is képes lélek, és nem árt hozzá egy csipetnyi önirónia sem. Hibátlan ritmusú film, torokszorító pillanatoktól sem kímél, de végül katartikus nevetések közepette tessékeli ki a nézőt, és legalább két, három napig még kellemes ízt hagy a szánkban.
Tragikus forgatás
Thomas Vinterberg 1995-ben a dogma-filmek szabályait követve rendezte meg első sikerfilmjét, a Születésnap című filmdrámát, ami többek között elnyerte a Filmkritikusok Szövetsége díját Cannes-ban. A Dogma95 egy dán művészfilmes kezdeményezés, amelyet Lars von Trier hozott létre, és rögtön csatlakozott hozzá Vinterberg, majd Kristian Levring és Søren Kragh-Jacobsen rendezők is. A mozgalom lényege az volt, hogy az alkotók szerint a filmművészetet meg kell tisztítani az olcsó kliséktől és hatásvadászattól. Különböző szabályokat hoztak, sőt egy tízparancsolatot is írtak, amelyekben olyan filmes alapelveket fektettek le maguknak, mint hogy a gagyi fogásoktól mentes, valódi történeteket (tehát ne legyenek bennük indokolatlan gyilkosságok, fegyverek stb.) 35 mm-es celluloidszalagra kell forgatni. Csak eredeti, változatlanul hagyott helyszíneken forgattak, mindenféle világítási vagy egyéb mesterséges képalkotási segédeszköztől mentesen, csakis kézben tartott kamerával, és zene is csak akkor kerülhetett a filmbe, ha a forgatás helyszínén szólt.
Az egyik parancsolat pedig egyenesen az volt, hogy a rendező neve nem jelenhetett meg a stáblistán.
A dogma-filmek iszonyúan sikeresek voltak, elsősorban Skandináviában, és noha azóta megszűnőben van a mozgalom, de azóta is sok alkotáson rajta hagyják nyomukat. Thomas Vinterbergnek később olyan alkotások köszönhettünk, mint A vadászat, a Távol a világ zajától vagy A kommuna. A Még egy kört mindenkinek a Vadászat után – vagy inkább fej-fej mellett – a legjobb filmje rendezőnek, ami Mads Mikkelsen nélkül nem készült volna, és nem csak azért, mert ő lett a főszereplő.
A filmben játszott volna egy kisebb szerepet Vinterberg lánya, Ida is, de a 19 éves lány a forgatás elején egy tragikus autóbalesetben elhunyt.
Érthető módon Vinterberg le akarta állítani a forgatást, de Mads meggyőzte a folytatásról, még ha a szereplők és a stábtagok sokszor alig tudták kezelni a helyzetet. Talán ez a tragédia járult hozzá, hogy a film kiemelkedően mély és lírai alkotás lett az emberi sebezhetőség ábrázolásában. Vinterberg később azt mondta: lánya a film minden percében jelen volt.
A film – aminek a zenéje is elképesztő – előzetesét itt nézheted meg:
Kiemelt kép: Vertigo Média
