Azok a családtagok, akik háború vagy más krízisek miatt elhagyni kényszerülnek otthonukat, gyakran egymástól elszakítva kénytelenek élni, akár évtizedeken keresztül. Al Ghaoui Naima tanúja volt, amikor néhányan közülük újra találkozhattak szeretteikkel.

Évekkel ezelőtt az egyik nyugat-szaharai menekülttábort látogattuk meg a nővéremmel, Hesnával, és máig emlékszem a látványra, ami a megérkezésünkkor fogadott minket: sátrak és apró kis épületek végtelen tengere olvadt bele szinte észrevétlenül a sivatagi tájba. Miközben a házak között bóklásztunk, gyerekek szaladtak oda hozzánk játékosan, spanyolul beszélve és köszöngetve nekünk.

Amint odaértünk a családhoz, akihez tartottunk, vendéglátónk azonnal betessékelt minket, és már készítette is nekünk az elmaradhatatlan teát, vendégszeretete jeléül. „Ez a szaharai sör” – mondta nevetve, miközben a kezünkbe adta kis poharakban a felhabosított, forró teát. „Nem akarjuk feltartani, nyugodtan készülődjön!” – mondtuk neki a háttérbe húzódva, mivel mi csak szemlélődő idegenek voltunk, akiknek megadatott az a szerencse, hogy jelen lehessenek ennek a családnak az egyik legmeghatározóbb napján. Egyre csak mosolygott, de a mosolya mögött érezhető volt a megfeszült izgatottság, ami teljesen érthető, hiszen arra készült, hogy harminc év után ismét találkozhasson rég nem látott szüleivel és testvéreivel.

Amikor ugyanis a hetvenes években Nyugat-Szahara felszabadult a spanyol gyarmatosítás alól, Marokkó szinte azonnal elfoglalta a gazdag tengerparti területet, és emberek tömegei menekültek el otthonaikból, hogy beljebb, a sivatagos részeken keressenek maguknak menedéket. Az addig a spanyol gyarmatosítók ellen harcoló Polisario Front mozgalom pedig folytatta a fegyveres küzdelmet, csak most már nem a spanyol, hanem a marokkói megszállás ellen, amire válaszul Marokkó egy 2700 kilométer hosszú falat emelt a menekülttáborok és a megszállt területek közé, végérvényesen elvágva a kapcsolatot a szétszakadt családok között.