A galériára kattintva ízelítőt kaptok a magazin tartalmából!
Bánj úgy velem…
Mikor érezte magát igazán jól valaki mellett? Semmi megjátszás, kínos csönd, megfelelni akarás, csak békés elégedettség?
Leginkább azzal engedjük el magunkat, aki tudja, mi kell nekünk. Megérzi, ha figyelemre, értő hallgatásra van szükségünk, vagy épp zenét hallgatva akarjuk bámulni az éjszakai kertet.
Olykor mély meggyőződésünk, hogy tudjuk, mi kell a másiknak, hiszen ismerjük, vagy legalábbis beazonosítottuk a típusát – járhat így bármely szerencsétlen családtagunk, barátunk, és gyakorlatilag bárki, akivel egyszer már hosszabban elbeszélgettünk.
Könnyű belecsúszni a “majd én megmondom, mire van szükséged” csapdájába, legjobb példa erre az ajándék kiválasztása. Hiába is bizonygatja, hogy nem kell neki az a bizonyos dolog, ha egyszer mi tudjuk pontosan, hogy dehogyisnem, ez majd jól rendbehozza az életét. Naná, hogy megvesszük.
Nekem például meggyőződésem volt, hogy nem történhet jobb egy gyerekkel, mint az olvasás. Ezért jó előre – értsd, még nem volt gyerekem, de még a jövendő apját sem ismertem meg – elkezdtem gyűjteni neki a mesekönyveket, a Pöttyös Panni teljes sorozata néhány évig biztos pont volt az életemben, cipeltem albérletből albérletbe.
Aztán lett gyerekem, mázli, hogy lány, valahogy kivártam, hogy megtanuljon olvasni, majd egy szombat reggel izgatottan elé raktam az első kötetet. A lányom mentségére legyen mondva, érdeklődve belenézett, lapozgatott is benne, közben udvariasan végighallgatta lelkesítő beszédem, hogy én mennyire szerettem ezt böngészni. Öt perc múlva finom mozdulattal visszahelyezte az asztalra, majd soha többet nem nyitotta ki.
Valahol megértem, hiszen amikor megpróbálnak rávenni, hogy nézzem meg, olvassam el, ismerjem meg, szedjem be, gyermeki dac támad bennem, és legszívesebben hangosan kiabálnám, hogy csináld te, én máshogy akarom.
Az evangéliumi tanítás, miszerint “úgy bánjatok másokkal, ahogyan ti is szeretnétek, hogy bánjanak veletek”, nem mindig teljesíti be a hozzá fűzött reményeket. De azért próbálkozunk rendületlenül.
Pedig egyetlen, varázslatos mondat kellene csak, és elillanna a köd, tisztán látna mindkét fél… de valahogy kevesen teszik fel a kérdést: és te mit szeretnél?
Akovács Éva, vendégszerkesztő
