Három éve vettem életemben először korcsolyát a lábamra. Csúszkálhattam volna már korábban is. Dunaparti faluban gyerekeskedtem, és Vickó Pityuék mindig beszóltak, ha a kurblis korcsolyákkal a nyakukban a befagyott Kis-Dunára mentek. De a szüleim még a holtágra se engedtek. Alig volt olyan tél, hogy valahol a parton ne jött volna hír jégbe szakadt gyerekről. A korcsolyázás hát szigorúan és visszavonhatatlanul megtiltatott. Akkor.

Aztán valahogy elszaladtak a telek, és az összes gyerekem vidáman korcsolyázott már, amikor én még mindig a jégen toporogtam. És jött egy napsütéses, hideg tél, a vizek fenékig befagytak, kimentünk a Budakalász melletti bányatóra, felhúztam a négyszáz forintért vett korcsolyámat és… lábon maradtam. Az élvezetek netovábbja persze még napokig az volt, ha félórás, egyórás „siklás” után levehettem a korcsolyacipőt. De az idén már nem meredtem feszülten a jégre, s gyakorlott kísérővel, némi pihenővel át is szeltem a tavat. Korcsolyával a lábamon körbe tudtam nézni és észrevettem mindenféle vidám népeket.