Furcsálljuk, hogy a kapu nyitva. Sehol egy lélek, a sűrű albioni ködben alig látjuk egymást fotós kolléganőmmel. A kapu csikorogva csapódik mögöttünk, a gyümölcsfák dérbe öltözött ágai mint fehér mohás fekete keresztek merednek ránk. – Biztos itt lakik? – kérdi kolléganőm, máskor nevetős szeme most félve szűkül össze. – Menjünk innen, súgja ösztönöm, és a kapuhoz rohanok. Zárva. Időm nincs a megdöbbenésre, mert egy fa mögül nagydarab japán férfi ugrik elő, durván megragad, s egy furcsa szagú valamit tart az orrom alá. Az arcomba vigyorog, szemében az őrület fénye villan.

– Én viszem a szőkét, te kapd el a vöröset! – ordítja egy hirtelen előbukkanó robosztus arabnak, aki könnyedén csavarja hátra kolléganőm karját.

– Igyekezzetek, fiúk, már előkészítettük a műtőt! – kiáltja a házból kilépő magas nőalak. Mellette borjú nagyságú német dog. Tompa kábulatomban még felismerem a hangját.

Igen. Igen…, vele beszéltem tegnap telefonon. Miatta jöttünk ide. Ő az… Evelyn Marsh.

*

Nem vitás, így lett volna igazán stílusos találkoznunk a hirtelen berobbanó krimiszerzővel, akinek kötethegyeit pillanatok alatt tüntetik el az olvasók a könyvesboltokból, az aluljárók standjairól, az utcai árusok pultjairól, akinek egymillió-háromszázezer darab (!) kötetét vettük meg három év alatt. De a valóság egyszerűbb, józanabb, mint a festett világ. A ködös Albion helyett egy girbegurba óbudai utcában találkoztunk, nem volt se japán, se arab, s óriási dog helyett csak egy szürke uszkár ugrabugrált barátságos vendéglátónk körül. De azért akad meglepetés. Nem kellett felfrissítenünk angol tudásunkat, hogy az írónővel beszélgethessünk, mivel ő értő mestere a magyar nyelvnek: kolléga. Evelyn Marsh nem más, mint Mocsári Erika, a Heti és a Napi Világgazdaság néhány éve még gyakorló közgazdasági újságírója. Tizenegy sikeres kötet után most felfedi kilétét, s krimiíróként először a Magyar Nők Lapja olvasóinak ad interjút.