Van titok, melyet nem mondunk ki. Soha! Nem merjük. Azt gondoljuk: „Majd ha rám teszik a koporsó fedelét, kimondom!” De még akkor sem merem. Féltem, már nem a saját híremet, hanem a családomét, a gyerekeimét – ők itt maradnak.

És most mégis… lesz, ami lesz! Elmondom végre ezt az őszinte vallomásomat:

„Drága, egyetlen és örök, felejthetetlen Szerelmem, Piroska! (Juliska?)

Emlékszel rám? Hatvankilenc (!) évvel ezelőtt láttalak utoljára! Álltunk a kerítésnél s néztük egymást!

És azóta is nézel! Most is nézel, a te felejthetetlen, égszínkék (barna?) szemeddel. Szeretlek, Bezsukám!

Éppúgy, mint akkor! Látom a piros (fehér?) masnidat, s bár az arcodat pontosan már nem tudom felidézni, de azt, ahogy ott állunk a kerítésnél, és kapaszkodunk a drótokba, és fáj a kezem, és rohadtul csípnek a szúnyogok, és Szeretlek Téged!!!…

Azt igen!… Az nem múlt el egyetlen pillanatra sem, soha, mert te voltál, és te vagy az Igazi, Leszkovics (?)

Juliska!…

Az érzés, érted?!… Az érzés bennem Örök!