A csodára nincs magyarázat.

Az ember csak nézi, bámulja, álmélkodik rajta – aztán megszokja.

Ha minden nap találkozol a csodával, s olyan rendszeresen jön, mint a körúti villamos, hozzászoksz.

Sőt, ha egy kicsit késik, türelmetlen leszel, és azt gondolod: „Hol a fenében van már az a Csoda?! Rég itt kéne lennie!”

Én is ilyen csodával éltem, sok évtizeden át a Madách Színházban.

Úgy hívták: Kiss Manyi.

Olvasópróbán például, rögtön eljátszotta az egész darabot.

Nem volt szüksége próbákra. Szerintem arra se, hogy előtte beleolvasson a szövegbe. Föltette a szemüvegét, felütötte a példányt, máris megelevenedett előttünk a szerepe, minden titkával, fájdalmával, örömével, könnyeivel, őrületével és szívszaggató, vad jajgatásával.

Nem ment bele egészen, inkább csak jelezte, hogy mi dúl benne, sőt néha még azt is, hogy az eszelős fájdalom, mely váratlanul kitört belőle, nem a legmélyebb érzése, mert a lelke legmélyén, mint egy varázslónak, aki kívül marad a varázslatán, az Öröm élt, a szabad, játékos öröm…

A bűvész öröme, aki csodát csinál – s ugyanakkor hunyorítva jelzi, hogy számára mindez semmiség: kivenni egy nyulat az üres cilinderből: nulla.