Mit érezhet egy anya, amikor meghal a gyereke? Hogyan lehet túlélni a gyászt, túl lehet-e egyáltalán? Olyan kérdések, amikre senki nem akarja tudni a választ, mert túlságosan is fájdalmas szembenézni velük. Murinai Angelával megtörtént minden szülő rémálma: 2016-ban egy máltai nyaraláson vízbe fulladt az alig 18 éves fia, Bence. A tragédiába próbált nem beleroppanni, helyette az íráshoz fordult: az akkoriban született szövegek felhasználásával pedig egy szívszorítóan szép könyvet írt gyászról, hitről és a reményről. 

Nagyon letaglózó volt olvasni a Mikor feltámad a szél című könyvedet. Hogyan jutottál arra az elhatározásra, hogy írsz egy könyvet? Olvastam, hogy úgy voltál vele, hogy úgysem fogja elolvasni senki, úgysem lesz kiadva. Csak magadból próbáltad kiírni a gondolataidat, érzéseidet?

Valójában úgy volt, hogy 2016-ban, miután megtörtént a tragédia, és néhány nappal később, mikor a fiamat megtalálták, visszatértünk a férjemmel Máltára, Gozóra, akkor elkezdett egy nagyon érdekes történet kibontakozni körülöttünk. Szinte meseszerű volt mindaz, amit kaptunk az ottani emberektől és a szigettől. Én gyerekkoromtól kezdve nagy naplóíró vagyok, így jött a vágy, hogy ezt a történetet megörökítsem.

Azt is jól láttam kívülről, hogy az, amiben vagyok nem egy hétköznapi állapot. Hogy ez lelkileg egy nagyon különleges, de fájdalmas állapot. Nem akartam elfelejteni, hanem úgy éreztem, hogy minél pontosabban meg kell örökíteni.

Naplót írtam akkor is, amit később abbahagytam. Tavaly tavasszal talált meg újra a késztetés, hogy írjak erről. Leültem, és néhány hét alatt készen lettem a regény első verziójával. Később többször újraírtam, amit már tudatos szerkesztéssel tettem, mert tudtam, hogy nem egy egyszer olvasós könyvet szeretnék írni, hanem olyat, ami több mindent elmond a világról, nem csupán a gyászról mesél. Akkor ez már nem terápia volt. Ez a része már nem magamért íródott és nem is gondolom, hogy előrébb jutottam általa a gyászomban. A terápiás könyvnek más a célja, mint amit én írtam. Ez a könyv elsősorban nem rólam szól, hanem az olvasóról.

A könyv is visszatért Máltára (Kép: Murinai Angela)

Mit gondolsz, kinek íródott akkor? Említetted, hogy emléket állít a fiadnak. Ezen kívül mi volt vele az írói célod? Mivel sokan követnek a blogodon, esetleg nekik is próbáltál adni valamit?

Abszolút benne volt ez is. Sok közéleti írásom van, és mindig is célom volt, hogy az embereket gondolkodásra inspiráljam. Még akkor is, ha olyan dolgokat mondok ki, amik elsőre ellenérzést váltanak ki. Jó volt megélni, hogy ezt a gyönyörű és megrázó történetet fel tudtam fűzni egy olyan szálra, amin keresztül az olvasók a saját szülőségükről, párkapcsolatukról, hitükről, vallásról, halálról és életről kapnak kérdéseket és tudnak majd gondolkodni. Ebben a kultúrában eltávolodtunk a haláltól, és ha hirtelen bekopogtat, gyakran úgy érezzük, hogy valami igazságtalan vagy furcsa dolog történik velünk.

Pedig a halál folyamatosan itt van mellettünk, és bármikor találkozhatunk vele.

Remélem, hogy sikerült átadnom, hogy mindenféle nehézségek ellenére az élet egy nagy misztérium, egy komoly varázslat tud lenni és a legborzalmasabb fájdalmainkat is tudjuk hasznosítani és tudunk fejlődni általuk. Minden pillanatot meg kell élnünk, még a legfájdalmasabbakat is, mert ezek által tudunk fejlődni. Nagyon fontos volt számomra a töprengés a véletlenekről, arról, hogy van-e sors, vannak-e olyan események, amelyek irányítják az életünket, vagy minden csak a véletlen játéka.

Az előjelekről írtad, hogy ha mégsem történik meg, akkor viszont nem tudtad volna róluk, hogy előjelek. Ezeket mindig csak utólag tudjuk megállapítani. Milyen érzés ennyire intim dologról írni? Nem csak a fiad haláláról írsz, hanem a családi kapcsolataidról, a belső hangodról, gondolataidról. Mennyire félelmetes ennyire kiadni magadat másoknak?

Nagyon. Ezzel a mai napig van gondom. Közben azt is érzem, hogy ennek a történetnek ez az ára. Az emberek igazán az őszinte történetekből tudnak tanulni. Akiknek van ahhoz bátorságuk, hogy ennyire mélyen felfedjék a gondolataikat, azok tudják a többi embert inspirálni. Soha nem beszélnénk  a legmélyebb dolgokról, ha nem lennének azok, akik odaadják magukat ehhez. Csak így éri meg egy ilyen történetet megírni.

Az írás során nem hátráltatott az, hogy olyanok is elolvashatják, akik szerepelnek benne? Nem tartottál attól, hogy fogsz az érintettektől hívásokat kapni és sor kerül majd kínos vagy nehéz beszélgetésekre?

Volt bennem ilyen érzés. Többször átírtam bizonyos részeket és néhányat ki is töröltem. Sőt, néhány ponton talán túl kíméletesen is fogalmaztam. Eddig mégsem zajlottak ehhez kapcsolódó beszélgetések.

A fiaid mit szóltak hozzá?

Nagyon büszkék rá és teljes mértékben felvállalják, hogy megírta az anyukájuk.

Nagyon feszegeted az írásodban a szülőséget, az anyaságot és hogy mi lett volna, ha másképp választasz és azt az életet éled, amit elképzeltél. A történtek fényében változott esetleg a véleményed a nőiességedről, az anyaságodról azóta, hogy megírtad a könyvet? Nem gondoltál arra, hogy mennyivel könnyebb lett volna, hogy ha a szingli életet választod?

Mostanra eljutottam az önismeretemnek és a bátorságomnak egy olyan fokára, hogy erről a nyilvánosság előtt beszéljek és erőt adjak más nőknek. Nem jó, hogy a homokba dugjuk a fejünket, miközben éljük azt az életet, amibe belemanipuláltak minket és amiről ehittük, hogy az egyetlen járható út. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretjük a gyerekeinket, de jelentheti azt, hogy a gyerekeinknek másképp kommunikálunk erről.

Egy értelmes gyereknek el lehet mondani, hogy szeretlek, de az életem nehéz volt és amikor majd te meghozod a saját döntéseidet arról, hogy miképpen szeretnél élni, akkor muszáj látnod azt, hogy mit okoz a gyerekvállalás ahhoz, hogy dönthess: egyet, hármat vagy egyet sem akarsz.

Ehhez először a magunk életét kell értékelnünk. Én tudom magamról, hogy nem lett volna szabad három gyereket szülnöm, és tudom azt is, hogy ezt miért tettem. Sok mást is csinálhattam volna, ha nem szülök, és most nem itt tartanék, de ez nem a gyerekeim ellen szól. Szerintem jár nekem egy nagy fejsimogatás és vállveregetés, mert bár tudom, hogy túlvállaltam magam, mégis próbáltam mindent megtenni a legjobb tudásom szerint. Nem engedtem el a gyerekeim kezét, bár időnként majd belepusztultam a felelősségbe. Nem vagyok elégedett az anyaságommal. Ha van a fejedben egy elképzelés arról, hogy a gyerekeidnek mit szeretnél adni, és nem tudod ezt megadni, akkor csak küszködsz és folyton azt érzed, ahogy csúszik ki a lehetőség a kezeid közül. Ez nagyon nehéz és fájdalmas, miközben úgy érzed, hogy megbuksz ebben. Az anyaságban.

Bence az Azúr Ablaknál (Kép: Murinai Angela)

Nagy nyomás van a nőkön, főleg, hogy az internet mindenféle szűrő nélkül felhangosítja és ránk ömleszti a véleményeket. Amikor a magyar és a máltai sajtó is ezzel a hírrel volt tele, szenzációként, a tényeket elferdítve tálalták és zúdultak a tökéletes emberek kommentjei, hogy bírkóztál meg velük? Tudod függetleníteni magadat ettől?

Akkor nem tudtam, mert a gyerekemről volt szó. Nem olvastam a kommenteket, mással foglalkoztam és próbáltam magamat elhatárolni a médiától. Viszont mikor a fiam nevét és arcát megláttam a sajtóban, akkor megkerestem őket, hogy fejezzék be a kegyeletsértést. Sok helyen sikerült is elérnem, hogy visszafogják magukat. Ami rólam szól és nem a gyerekemről, az könnyebb. A blogom miatt edzettebb vagyok, és most készülök is a támadásokra, mert ősszel jön ki az új könyvem.

Miről fog szólni?

Egy nagyon erős feminista írás lesz. Ez a könyv gyakorlatilag a Gumiszoba blog egész eddigi létének az esszenciája, ars poeticája. Tavaly nyáron megkerestek a Tea kiadótól, hogy nagyon tetszik nekik a blog hangvétele és témája, ezért csinálnának belőle egy könyvet. Végül nem a blogposztok lettek összeszerkesztve, hanem az örökösen visszatérő témák köré szervezve 10+1 témakörben dolgozom fel, hogy hogyan mérgezi és bomlasztja az életünket a patriarchátus és milyen manipulációs technikákkal veszik el a szabad akaratunkat. Ez most eléggé rendszerkritikusnak számít, mert szembemegy mindazzal, amit a NER próbál beletömni a gyerekeink fejébe. A fejezetek olyan témákról szólnak, mint a szex, a házasság, az anyaság mítosza, az Isztambuli Egyezmény vagy a nemi szerepek. Van egy fejezet, ami a méltatlanul ismeretlen könyv, Bonino Hétköznapi hímsovinizmusa alapján íródott, amelybe kicsit szórakoztatóbb formában átemeltem az eredeti könyv magját. Ha egy nő elolvassa, képes felismerni azokat a kommunikációs technikákat, amelyekkel elfojtják a szavát és a hangját a hétköznapokban. Ez a könyv is teli van önéletrajzi utalásokkal, és próbáltam irodalmi stílusban megírni. Általában ezekről a témákról nagyon művelt és tanult nők szoktak nagyon tudományos formában beszélni, én ellenben próbálok úgy írni, hogy az olvasó felismerje benne a saját életének példáit.

Nem gondoltál rá soha, hogy feladd a blogolást?

De igen, voltak hullámvölgyek, amikor úgy éreztem, felesleges a beszéd, de aztán mégis mindig történt valami, ami tovább lendített, és folytattam az írást. A tény, hogy beszélhetsz emberekhez, az én esetemben tizenötezer emberhez, az bizony érték.

Említetted, hogy 2014 óta létezik a Gumiszoba blogod, ahol feminista témákat feszegetsz, és viszonylag későn, a negyvenes éveidben ismerkedtél meg ezzel a fogalommal. Azt tudom, hogy volt előtted egy feminista példakép a nagynénéd személyében, aki egyedülállóként élt szabad életet a szolnoki garzonjában. Állt más példa is előtted?

Húsz évvel ezelőtt senki nem beszélt a feminizmusról, maximum aki bekerült az ELTÉ-re és kapott egy jó tanárt. Akkoriban csak azt érezte az ember, hogy gyomorgörcse van a rendszeres igazságtalanságoktól, és valami nem stimmel azzal, ahogy élnie kell. Negyven éves elmúltam, amikor még mindig azt gondoltam, hogy a feminizmusnak csak azt sikerült elérnie, hogy az otthoni rabszolgaság mellett még dolgozniuk is kell a nőlknek. Ennyire nem értettem, nem volt információm. 

Nagyon sokan így élik meg a feminizmust. Mi az, ami megváltoztatta a gondolkodásmódodat?

Találtam egy nagyon jó blogot és magamra ismertem. Minden megfogalmazódott bennem korábban, amiről a blog írt, csak azt hittem, hogy egyedül vagyok a lázadó gondolataimmal. Hogy bolond vagyok. Ott végre találtam egy közösséget és felismertem, hogy ezek létező dolgok és rendben van, ha felháborodok rajtuk. Egészen addig azt kaptam, hogy ha van munkám, ha nem vernek, akkor örüljek és ne ugráljak. Mi nők úgy vagyunk nevelve, hogy amíg van, akinek nálunk rosszabb, addig ne ugráljunk. Ezt én béka perspektívának hívom.

Lajosmizsén is tudtál közösséget találni, akivel társra találtál ebben?

Akkoriban, amikor kezdő tanítóként odakerültem, nem voltam a lajosmizsei közösség tagja és pont akkor kezdett felfelé ívelni a karrierem, amikor gyorsan szültem három gyereket. Ez annyira elfoglalt évekig, hogy barátaim sem voltak. Semmi nem volt körülöttem, csak vákuum. 36-38 éves korom körül már elég jól működött az internet, elkezdtem blogolni, Facebookozni. A mai napig nagyon jól elvagyok az internetes barátságaimmal, amik időnként offline kapcsolatra váltanak. Az én értelmiségi közösségem a neten található.

Az utazási vágy is akkoriban bontakozott ki benned?

Nem, már nagyon régóta bennem van. Gyerekkoromban Magyarországon belül kirándultunk sokat a szüleimmel és a kis Trabantunkkal. Ha azt az életet élem, amit kitaláltam magamnak, akkor valószínűleg már az egész világot bejártam volna. Így viszont oda megyek, ahová és ahogy belefér a kereteimbe. Most például tervezünk egy transzszibériai körutazást a barátnőmmel.

Hogy jött a németországi költözés?

Először 8 éve merült fel, amikor a férjem kint dolgozott és adódott a lehetőség. Ez végül nem jött össze, ami nekem óriási törés volt. Az a család, akikkel együtt terveztük a költözést, felvette velünk a kapcsolatot, amikor megtudták, hogy a férjem beteg. Meglátogattak minket, kérdezgették, miben segíthetnek. Amikor a férjem meghalt, szóltam nekik, hogy most segítsenek, és megyünk, mert nem bírom a magyarországi állapotokat.

Úgy érzed, hogy részben törlesztettél magad felé, hogy sikerült kiköltöznöd? Részben már azt az életet éled, amit elképzeltél magadnak?

Nincs könnyű életem. Akkor lennék boldog, ha a hazámban, egy jól működő oktatási rendszerben gyerekeket fejleszthetnék, mert ehhez értek jól. Délutánonként pedig a lábamat a falnak támasztva olvashatnék az otthonomban. Bennem nagyon sok harag van azért, mert el kellett hagynom a hazámat és 50 évesen nekem és a gyerekeimnek ezt a nehéz életet kell élnünk. Nagyon szép helyen lakunk, nincsenek anyagi gondjaink és vannak további terveink, de nulláról kezdtük, és ez nem normális dolog. Viszont látom azt, hogy ha a fiaimnak valahol a világban van lehetőségük egy teljes és szabad életre, akkor az itt van. És most nem anyagi, hanem szellemi síkon értem.
Magyarországon soha nem volt demokrácia. Sem a szüleink nem látták, sem mi azt, hogy mi az a demokrácia. Mikor a fiaim bekerültek a rendszerbe és olyan hatóságokkal és tanárokkal találkoztak, akik elvileg hatalmi szervek és személyek, mégis partneri módon viszonyultak hozzájuk. Volt, hogy úgy jöttek haza, hogy nagyon furcsák a tanárok, mert felnőtt emberként kezelik őket és elsősorban velük beszélik meg az ügyeket és nem velem, a szülővel. Kezdenek sínre kerülni a dolgaink, lassan a magyarországi házunkat is eladjuk.

„Az pedig egy áldás, hogy megmaradt a derűre való képességem.” (Kép: Murinai Angela)

Honnan van benned ennyi erő a folytatáshoz és az állandó küzdéshez? Bence halála után 2 évvel elveszítetted a férjedet is. Most mégsem egy sötét szobába bezárkózva szenvedsz, hanem dolgozol, megírtad a könyvet, mész előre. Írtad a könyvben, hogy amikor rossz helyzet van, átváltasz egy logikus, gépszerű, intézkedő-cselekvő lénnyé.

Az általában a sokk hatására történik, és egy rövid szakasz, ami arra jó, hogy képes legyek kezelni a helyzetet. Később elmúlik, utána jöhetnek mélypontok és az elkeseredés, de az biztos, hogy nagyon erős életöröm és életösztön van bennem. Gyakran éreztem azt is, hogy könnyebb volna feladni. Vágytam, hogy legyen vége, mert fáradt vagyok. De nem vagyok egyedül és felelősségeim vannak. Nem halhatok meg, ez túl nagy luxus lenne. Az pedig egy áldás, hogy megmaradt a derűre való képességem. Vannak terveim, tudok nevetni, az külön ajándék.

A könyvedben sokszor beszéltél a sorsszerűségről, a szabad akaratról, Istenről és vallásról. Mennyire változtatta meg a gondolkodásmódodat a baleset? Mindig is ennyire spirituális beállítottságú voltál?

Mindig is az voltam, de ez mindig változott bennem az idők folyamán. Szívesen vállalom, hogy ateista vagyok és kritizálom a katolikus egyházat. Végigjártam a különböző vallásokat és hitrendszereket, hogy megtaláljam a magamét. A gyerekeimnek is nyitva hagytam ezeket a kérdéseket és beszéltünk róluk. Most is azt gondolom, hogy vannak dimenziók a világban, ahol léteznek energiaáramlások, amiket nem érthetünk, de nem mernék olyat kijelenteni, hogy például van-e isten, vagy hogy újjászületünk-e vagy sem. Jelen pillanatban azt remélem, hogy nem. Most azt gondolom,

elég egy élet, de az legyen szép és teljes.

A könyvemben is a dolgokat egyszer így, másszor úgy lehet olvasni. Nem kijelentek, hanem kérdéseim vannak. A könyv végén jelenik ez meg leginkább, amikor leírom, hogy irigylem azokat, akik ilyen dolgokba bele tudnak kapaszkodni, amikor elveszítenek valakit és ezáltal a könnyebb utat élik meg. Én viszont úgy gondolom, hogy a mostban kell élnünk és ezt az egy életünket kell megélni. Ez nem azt jelenti, hogy habzsolunk. A carpe diemet tévesen nagyon hosszú ideje úgy fordítják, hogy élj a mának. Ez nem jó értelmezés, mert ha a mának élsz, azzal eldobod a jövődet. Valójában úgy hangzana, hogy élj a mában, élj a mostban, vagyis légy jelen. Ha fáj, akkor éld meg a fájdalmat és ne menekülj. Ha öröm adódik, akármilyen apró is, akkor éld meg azt. Ha feladat vagy felelősség van, akkor légy jelen. Szerintem ez így egy borzasztóan fontos tanítás, hiszen minden pillanatban a jövőnket építjük. Én ebben hiszek, és minden este kérem az Istent, hogy engedje vissza őt (Bencét – a szerk.). Lehetnek elméleteim, de mindannyiunk szívében ég a vágy, hogy hátha valahol ott van… Így a legnagyobb a kérdés a legvégére kerül. Becsukod a könyvet és lehet azon gondolkodni, hogy mit gondol az író. De szerintem nem ez a lényeg, hanem hogy te mit gondolsz.

Kiemelt kép: Murinai Angela